Szeghalomról előkerült kőeszközök. A két vésőt több évezred választja el egymástól.
Nem tudnánk róluk, ha megtalálóik, Tóth László és Prisztalvok Tünde nem hívja fel rájuk a figyelmet.
SZEGHALOM „ELSŐ LAKÓIRÓL”
Nem akarok a dolgok elébe menni és megzavarni egyes tudományágak képviselőit szakterületükön. Hajdanában – alig másfél évszázada – a földből előkerült szépen csiszolt köveknek, a „kígyóköveknek”, még gyógyító hatást tulajdonítottak és féltetten őrizték talizmánként. A szabadban élő pákászok és halászok már tárgyilagosan fordultak ezekhez a kövekhez. Történetesen acéllal csiholva, tűzgerjesztő szikrát nyertek általuk. Ismerték is a vidékünkön oly ritka kő lelőhelyeket. Ez utóbbi ismeretük azonban velük együtt elenyészett, hogy a régészeknek immár tüzetes vizsgálattal kell a nyomukra akadni e helyeknek. De nem mondanám el a teljes igazságot, ha nem említeném meg a „Köves-sziget” (Kősziget), „Kődomb-sziget”, vagy a „Kovás-halom” (Kovács-halom) helyneveket… Mind „tűzkő bánya” volt a régiek számára. Meg egyáltalán mi köze ezeknek a határneveknek Szeghalomhoz? Még száz esztendeje tudósaink úgy vélték, hogy a Kárpát-medencét észak-nyugati irányból érkező népcsoport lakta be. Ahogy Szeghalmy Gyula írta 1936-ban: „Már használták a tüzet, szépen csiszolt eszközöket hagytak hátra…” A fellelt edénytöredékek után a „vonaldíszes kerámia népének” is emlegették. De volt egy bökkenő! Már a dunántúli vonaldíszítés is elütött az alföldi vonaldíszes kerámiától, de tovább megyek: A délalföldi részeken, így a Berettyótól délre, a bácskai lösztől délre más edényformák és díszítések kerültek napfényre! Banner János erdélyi származású, békési kötődésű tudósunk 1930-ban részletes elemzések után, hogy ezen ujjbenyomkodásos, dudordíszes edények, néha rátétes állat és emberábrázolással egy egészen más kultúrcsoport képviselőinek hagyatéka.
Kik, és honnan érkező nép volt ez, mely előtt e tájon emberi lét nyomát sem találni, hiszen nagy területet bejáró vadász-gyűjtögető csoportok nyomtalanul haladtak keresztül e tájon. Ha egyáltalán nekik tudható, vagy hozzájuk köthető, egyetlen mamutagyar, mely 1971-ben a Berettyó ásásakor került elő. Az új nép azonban lépten-nyomon ott volt, jeleik ott vannak. A régészeti elemző kutatások, a nálunk „Körös-kultúrának” nevezett korszak népét – kisebb „divat eltérésekkel” – megtalálták Dél-Erdélyben, Horvátországban, Szerbiában és végig a Balkán-félszigeten Bulgáriát és Görögországot beleértve. Kultúrájuk egységes alapokon nyugodott. Földművelő és állattenyésztő nép volt minden csoportja. A földművelés helyhez kötött életvitelt is feltételezett. Részletes elemzések után megállapították, hogy telepeik, akár három-négy évszázadon át egy helyen maradtak és ott akár több száz ember is élhetett. A honnan jöttek kérdésre a telepek úgynevezett „hulladék gödrei” adták meg a választ! A Tigris és Eufrátesz völgyéből, ahol az első földművesek már Krisztus előtt nyolcezer éve megszelídítették a háziállataikat, a kecskét és a juhot, valamint túróekével, agancs és kőkapákkal fellazították a termékeny földet, hogy abban alakor búzát termesszenek! A Közép-keleten érvényesült az Úr bölcsessége: „Sokasodjatok”. A nép szűk hazájából elindult és a még szárazulat Boszporuszon át Európa földjére lépett, magával hozva állatait és növényeit, melyek nálunk addig nem léteztek. Tehát mai kecskéink, juhaink import termékek. Hogyan éltek, laktak a Körösök vidékére érkezett „bevándorlók”? Nem egy telepük részletes feltárása és a helyi szórványleletek, részletes képet rajzolnak elénk. Falvaik a folyóvölgyek magasabb partjain, hátakon alakultak ki (gondoljunk csak Szeghalomra). Ebben a békés időben e falvakat sem árok, sem kerítés nem övezte. egyenes házsorok húzódtak párhuzamosan. De milyen házak?!? tíz-tizenöt méter hosszú, öt-hat méter széles, belül több helységre tagolt gerendavázas, tapasztott vesszőfonatos, vagy nádkorcos falakkal. Ez a háztípus évezredeken át fennmaradt. A hatvan-hetven négyzetéteren egy nagycsalád is könnyedén elfért. Gondoljunk bele, hogy Árpád csillogó tarsolyos, selyemkaftános vitézei, alig tizenöt-húsz négyzetméteres földkunyhókban húzták meg magukat… Az élelem sem okozott gondot. A megtermelt növények (alakor-búza, köles és borsó) az állatok (kecske, juh, esetenként sertés) húsával kiegészítve egyenletes táplálékforrás volt. A vidékünkön megtelepedők pedig bőséges halász és teknős fogásokkal kielégíthették, ami hiányzott. Persze nem vetették meg a vadpecsenyét sem, mint a „hulladék gödrök” vaddisznó, őz és szarvas csontjai bizonyítják. Azonban, amiben több volt a táplálékuk az „őshazánál” maradottakénál, az a szarvasmarha, melyet már itt, az új hazában élő vadtulokból háziasítottak. A húsfogyasztásban, kezdetben itt fele-fele arányban (a csontleletek) alapján vízi, légi és szárazföldi vadakat és háziasított állatokat. Mindezek nem puszta hallucinációk. Hátrahagyott, földtől feketült, csiszoltvégű agancskapa töredékek, csontszigonyok, agyag hálónehezékek utalnak az élelemtermelésre, nehéz szépen csiszolt és nyélnek kifúrt kőbalták, melyekkel fát lehetett vágni (mondom békés idők jártak) az építkezésekre bizonyítékok. Mivel fúrták ki a követ? Hát „veresnáddal”[1]. A megszárított, jól fejlett nád töve volt a fúrószár, amihez íj alakú, vagy kőkoloncos (ez utóbbi fel-le mozgást hasznosította) hajtószerkezetet csatlakoztattak, ezután a kialakított kőbalta fej közepén mélyedést ütöttek és vizes homokkal töltötték meg, ezután ezt a homokot dörzsölték a lyukban, míg át nem értek. Halottaikat okker (vörös agyagból iszapolták) festéssel temették el. Ilyen kicsi festékes csészék is előkerültek (nálunk is) egy-egy zsugorított testhelyzetben eltemetett mellől.
Hosszú utat tettek meg. Mai ismereteink szerint a „neolitizáció” (újkőkori civilizáció) térbeli terjedése évente hétszáz méter, vagyis 1500-2000 évet vándoroltak! Ha a háziasítás után „röviddel” elindultak, leghamarabb is Krisztus előtt hétezer táján jelenhettek meg vidékünkön. (Ma ez a távolság két óráig tart)
Kele József
[1] Veresnád a szokásosnál magasabb, öt-hat méter hosszú, tövénél akár hüvelyknyi széles nádfaj volt. Nálunk eltűnt a 19 század végére
