Az Alföldi Vonaldíszes Kerámia több korszakát – évezredek távolát kézben tartva. Volt köztük állatfigura torzója is.
SZEGHALOM VILÁGA, MÉG MINDIG A KŐKORSZAKBAN
Történt majd egy évtizede, hogy egyik ismerősöm, azóta végzett régész egy kicsi szürke nyújtott gúla alakú eszközzel állított be. „Ugye, ez is hálósúly?” Elnéztem, a meglepően és alig öt centiméteres tárgyat és elgondolkoztam. Nem hálónehezék került elő, hanem szövőállvány nehezéke, mégpedig sokkal finomabb kivitelben, mint a közismert dévaványai nehezék-együttes. Egy olyan kőkori eszköz része, melyen nem gyapjúfonalat, vagy gyékényt szőttek, hanem sokkal finomabb kelmét készítettek rajta (vele). Az előző részben az első lakókról lehetett olvasni, a Körös-kultúra képviselőiről. Ott említés történt az Alföldi Vonaldíszes Kerámia megjelenéséről. Nos, a Körös-kultúra utolsó fázisában, kerekítve krisztus előtt öt és fél évezreddel ezelőtt vált általánossá vidékünkön is ez a kerámiához kötött (már csak nevében, mint legállandóbb tárgyhoz) kultúrkör. De hová tűntek a körösiek? Itt maradtak, tovább éltek. Ahogy nagyváradi ismerősöm mondta: „A népek nem tűntek el, hanem továbbra is itt éltek, telepeik folytonosan fennmaradtak, az egyre kifinomultabb technológiákat átvették, részei lettek az új kultúrának.” Ezt Kalitz Nándor kutatásai is alátámasztották, mikor az úgynevezett „Szatmár-csoport” telepét vizsgálta meg tüzetesen. A több évszázadig folyamatosan lakott telep két „hulladék gödrében”, „kétgenerációnyi” vastag leletanyag átvizsgálásakor egyértelműen a Körös-kultúra nyomaira bukkant, melyek feljebb haladva fokozatosan a vonaldíszes kultúra jegyeit vette fel. Szatmár? Nem szabad elfeledni, hogy a kultúrák határa sem merev vonal, csoportok keverednek egymással. Két generáció? Az újkőkor évezredei mellett ez pillanatnyi idő, közel hatvan esztendő. Ennyi kellett, egy teljesen új kultúra hatásainak átvételére.
De visszakanyarodva a szövőállvány finom nehezékéhez. Az, még későbbi évezred hírnöke volt. Valamikor a Szakálháti csoport időszakának vége felé készülhetett és a finomabb szövet pedig, melyről a növénytani vizsgálatok árulkodtak. A len, aminek magjai szintén előkerültek. A len-szövet, mint népi ruházati alapanyag! A középkor oly becsben tartott gyolcs szövete. A korok folyamán szinte elveszett, a köznépnek kender és daróc jutott…
A kor emberei, a késői vonaldíszes kultúrák szintén földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoztak. Vízmelléki falvaik jellegzetes épülete továbbra is a „nagy ház” más szóval a földfelszínre épített gerendavázas „hosszúház” volt. Általános építmény, a Rajna-forrástól a Dnyeperig. Még nagyobb volt, mint a Körös-kultúra hetven egynéhány négyzetméteres épülete… Kőeszközeik finomabbak (előző rész alsó kővésője), specializáltabbak voltak. Az alig néhány centis, finoman csiszolt kőkaparótól a jól marokba illő kővésőkig széles eszköztárral rendelkeztek. Sűrűn találhatók telepeiken a néhány centiméter nagyságútól az öt-nyolc centiméteres obszidián pengék. Mire is használták, ezeket a többnyire koromtól fekete, esetleg mélybarna vulkáni üvegeket? Hát vágásra. Élük, ma is veszélyes az óvatlan kéz számára. A kisebb darabokat általában állati (sertés) álkapocsba ragasztva (gyanta és viasz), nagyszerű sarlót kaptak. A nagyobbak pedig önmagukban a hús aprításához, a bőrök méretre vágásához jöttek jól.
Kövek, kövek. Az Alföldön oly ritka szerszámalapanyag, távolsági kereskedelem révén, több száz kilométerről jutott ide. Az említett obszidián például az Erdélyi-medence túlsó feléről, vagy az Északi-középhegységből, a szerszám köveket pedig főleg az Erdélyi-középhegységből „importálták”. Mit adhattak érte? Ruhát, élelmet (például szárított hal, sajt és vaj), edényeket. De a kerámiák között ott voltak a „Sarlós Isten” képmásai, az „Ősanya” termékenységi szobrai és persze a már említett állatszobrocskák is. Csupa szemnek tetsző apróság, kiegészítve a karcolt-mintás kerámia gyöngysorokkal és kagyló-amulettekkel.
És a Szakálháti-csoport kultúrkörének elmúlásával, a béke korszaka is eltűnt a tájról Káin, Ábellel „találkozott”. A Tiszai-kultúra falvai sűrűn épített kicsi házak csoportjából állt, melyet árokkal és palánkkal kerítettek, védelmi célból. Pedig ez a kultúra egységes volt, új, „berobbanó” népre nem utalnak a nyomok. Hát akkor kitől kellett félteni a „vagyonkát” és az életet? Nagyon úgy tűnik, hogy egymástól. A rosszabb termésű év, egy-egy állat-járvány, irigyeket szült. A Herpályi kultúra finom művű vékonyfalú kerámiái mind a mai napig szemet gyönyörködtetőek. Gondoljunk bele, hogy ezeket az eszközöket nem korongon készítették, hanem vékony agyaghurkákból állították össze és gondos kezekkel alakították tökéletesre. A kőeszköz készítés mellett megjelent a másik „szolgáltató iparág” a fazekas. A falvakban külön „negyedet” alkottak, ahol a kis házak között égetőkemencék álltak és a „hulladék gödrök”[1] szomszédságában oly gödröket tártak fel, melyek agyagbányászatra szolgáltak.
A kőkor utolsó „népe” a Tiszapolgári-kultúra képviselői voltak tájunkon. Mintegy két és félezer éve tűnt fel. Épületeik, falvaik, nem különböztek jelentősen elődjeiktől, éppen úgy növénytermesztő, állattenyésztő nép, de valami újat is hozott! Kőeszközeik karcsúak, művészien megformáltak. Holtaikat szintén zsugorított helyzetben temették el, jobb oldalukra fektetve őket, melléjük szobrocskák, élelem kapott helyet. Róluk még később bővebben szólunk.
Kele József
[1] Már sűrűn említettem a „hulladék gödröket”. Miért fontosak? Rajtuk keresztül megismerjük az adott kultúra életmódját, mindennapi életét, eszköz- és motívum világát, néha hitvilágát is. Tessék belegondolni, hogy Békéscsaba határában épül egy iszonyú földpiramis. Több mint háromszázezer ember hulladékgyűjtője. Ötezer év múlva a mi korunk fogyasztási, sőt technikai kultúrájának keresztmetszete lesz…
