Durva kivitelű dák csésze. Csak villanásnyi nyomot hagytak maguk után. Hasonló edény töredéke Szeghalmon is előkerült.
A KELTÁKTÓL A SZARMATÁKIG
Azonban a kelták sem élhettek teljes nyugalomban, új hazájukban. Tőlük délre a feltörekvő, immár császári Róma bekebelezte az Illírikumot és szemet vetett a pannon területekre. Ebben átmenetileg Julius Cézár meggyilkolása és az azt követő polgárháború azonban megakadályozta. Ezzel egy időben pedig kelet felől a dák-géta királyság Burebista uralkodása idején egészen a Dunáig kiterjesztette fennhatóságát. Lehet, hogy e határokról álmodoztak később a Dáko-román elmélet képviselői? Nos tény, hogy a szkíták már találtak „valakiket” Erdély területén, sőt, mint arról kulturális emlékanyaguk is (kerámiák) tanúskodnak, idővel hasonultak is e néphez, mely a későbronzkori kultúrából fejlődött tovább. Szóval e szkíta, preszkíta, thrák népcsoport hatolt egészen a Duna vonaláig, ahol a pannonok, kelták és illírek hosszabb ideje harcban álltak Rómával. Pannónia meghódítása és megszervezése végül Augustus idejére teljesedett be, mikor i.e. 14-ben meghódította a dunántúli területeket, majd leverte a helyi felkeléseket, velük együtt a legerősebb kelta törzset a boiokat. A kelet-kárpát-medencei területek sem sokáig szenvedték a dák uralmat, hiszen Burebista nem sokkal Julius Cézár halála után hasonló módon eltávozott az élők sorából. Az öt törzsre szakadt dák szövetség és a megmaradt kelták előszeretettel csaptak át a Dunán, a római Thrákiába és Sirmiumba, amit ez utóbbiak nem néztek jó szemmel. E hadakozások során kelet felől új nép jelent meg és mire a kelta maradványok és a dákok észbe kaptak a szarmaták megszállták az Al-Duna és az Alföld vidékét. Az előbbi területen a Roxolánok, utóbbin pedig a Jazigok rendezkedtek be. Röpke két-három évtized leforgása alatt. A két népcsoport pedig szoros kapcsolatot tartott fent egymással, Dél-Erdélyt és Havasalföldet főútvonalként használva. Egészen az első dák-római háborúkig e nép nem is szerepelt Európa térképén! Elfeledkeztek róluk. Gondoljunk csak vissza a szkíta-törzsszövetségre? Szauromaták, Alánok. Az európai szarmaták vetették itt meg a lábukat.
A római provinciák dézsmálásából a szarmaták is kivették a részüket. Hol Kvád szövetségben a dunántúli provinciákat támadták, hol a dákokkal karöltve a tőlük délre lévő tartományokat. a 70-es években a laza dák szövetség ismét erőre kapott. Ez azonban veszélyeztette a szarmaták dél-erdélyi útvonalait, amiért érdekeltté váltak az újabb dák-római háborúban. A roxolánok például Róma szövetségében keresték a megoldást, míg a jazigok a dákokat patronálták. E háborúk alatt még ritkán kerültek területünkre római emlékek, például Augustus érmek, vagy edények, hiszen azok rabló-hadjáratból származtak. Az utolsó dák ütközeteket Diurpaneus, vagy közkedvelt nevén Decebal (Nagy) és Traianus küzdelme fémjelezte, minek eredményeként a dákokat vagy kiirtották, vagy elűzték Közép-Erdélyből és lakhelyükön megszerveződött Dacia provincia. Ezzel a szarmaták álma, a dél-erdélyi út is dugába dőlt. A területünkön megtelepedett jazig nép továbbra is félelmes haderőt képviselt a rómaiak szemében egészen a 170-es évekig, míg nem erejüket sikerült megtörni. Miből is állt e félelmetes erő? Hát a rettenthetetlen, lándzsával felszerelt lemezpáncélos lovasságból. E lovasság előre vetette a középkori lovag-hadsereg példáját. Ez oly annyira jellemző, hogy mikor 176-ban létre jött a béke a Duna jobb és bal partja mentén, a rómaiak „zálogba” több mint ötezer szarmata lovast kaptak, akiket gyorsan az albioni határra csoportosítottak át, hogy ott, Hadrianus fala mentén teljesítsenek szolgálatot, erősítve a légiók védelmi vonalát. Leszármazóik később az Artúr-legendában tűnnek fel, mint a Kerekasztal lovagjai.
De a nagypolitika színteréről térjünk át szűkebb területre, Szeghalomra és környékére. A megregulázott jazigok békés földművelő, állattenyésztő és kereskedő néppé alakultak át. Falvaik nemzetségi, nagycsaládi csoportokban helyezkedtek el, néhány száz lelket számlálva. A jazigoknak tulajdonított területen azonban sok más népcsoport is élt, ez visszatükröződik a házak típusában is. Így találunk kelta típusú földbe süllyesztett sátortetős lakóházakat, vagy éppen csak padlószintet mélyítő felmenő falu házakat is. A falvak laza szerkezete, a házak közti „gazdasági udvar” megjelenése, a hulladék-gödrökből kikerült csontmaradványok között lelt sertés, baromfi csontok a „háztáji” gazdálkodásra utalnak. A temetkezésben már a csontvázas sírok uralkodók, viszonylag szerény mellékletekkel, mint az „útravalót” tartalmazó edények, ékszerek. A tárgyalt korszakban (2-3. század) ilyenek az apróságok, a gyöngysorok (ezek csiszolt kő, vagy kereskedelmi úton bekerült üvegpaszta gyöngyökből álltak), vaskések, bronz boka és karperecek, fibulák, elvétve római érmék. E sírokban fegyver (kard, páncél, lándzsa) csak elvétve bukkan elő, mivel azok drágák lévén, apáról fiúra szálltak. Számos telepüket ismerjük. Az egyik Szeghalom belterületén került elő, a Zöld-halom (Purcsi-domb) tetején, ahol 1923-ban a Fakó-Rácz László prímás házalapot ásott és egy szarmata női sírt bolygatott meg. Steiner órás elmondása szerint arany ékszerek, érmék is napvilágot láttak (ez utóbbiak azonban, mint az várható kézen-közön elkallódtak). Ő csak egy csiszolt kövekből álló nyakláncot, egy bronz csengettyűt és néhány pityke-gombot vásárolt meg, melyeket a debreceni Déry Múzeumnak adott. A gyöngysor mind a mai napig a múzeum gyűjteményében található. Néhány évvel később ugyanitt egy másik női csontváz is előkerült, melyet Szeghalmy Gyula a „népvándorlás korának felső rétegéből” származóként határozott meg. A leletek, mai tudásunk szerint egy kisebb szarmata telephez kötődnek, de ehhez egy behatóbb szakszerű ásatásra lenne szükség. A szarmaták évszázadokig urai s Sárrétnek, beolvasztva soraikba az itteni maradvány népeket, hogy azok etnikai hovatartozása már nem megállapítható. Az ő korukra esik, hogy keletről Daciába egy új nép a germán gyökerű gótok telepedtek be. Ezt a római légiók nem tudták már megakadályozni, így Aurelianus császár 271-ben kiürítette a provinciát (A szó legszorosabb értelmében, hiszen nem csak a katonaság, de a romanizált lakosság is elhagyta a tartományt). Rómának a gótok ellen „ütköző zónára” volt szüksége, úgymond golyófogókra”aminek a jazigok éppen megfeleltek. Ezért a háromszázas évek elején limes-vonallal vették körül a jazig szállásterületet. Kicsit később, mivel szükség volt Erdély aranyára és sójára, e területen limes (töltés) utat építettek a Sebes-Körös völgye felé – nép ajkán ezt hívják (-ták) Ördög-ároknak. Ma ennek megmaradt emléke Halas pusztáig az Ölyvös-csatorna, Szeghalmon pedig a szeleskerti csatorna (Nádas-ér).
Kele József
