Történt, hogy 1963-ban, amikor a Szeghalmi Törpevízmű Társulat rohamléptekkel fejlődött, a református lelkészlakba is bevezették az ártézi vizet. Ásták a gödröt a csővezetéknek és mit tesz Isten? Egy ezüstberakásos kengyel erősen korrodált darabja került elő.
HONFOGLALÓK SZEGHALMON
A már többet emlegetett szemfüles Miklya Jenő azonnal értesítette a békéscsabai múzeumot, ahonnan Kovalovszky Júlia régész már másnap kiérkezett a helyszínre. Megállapította, hogy egy honfoglalás kori „vezéri” sír tartozéka a lelet. Azonban az is kiderült, hogy egyebet hiába is keresnének a helyszínen, mert az egyházi épületek útjában vannak a munkálatoknak, valamint a szocialista munkatervet sem illik feltartóztatni. Egyébként is hol lehet már a többi melléklet, meg a csontok, mikor e területet Csuba Ferenc kortársai és a későbbi szeghalmiak is többször megásták? Finiamola… Teltek múltak az évek és a szocialista mezőgazdaság fejlesztése céljából valahol Szeghalomtól északra talajjavítást végeztek. A munkások, mint rendesen akkor is beültek pihegni a közeli (első) korcsmába és mutogatták a napi „szerzeményt”. De nem sokkal később ismét felbukkant Miklya Jenő… Az egyik traktoros egy jelentéktelen tárgyat, egy hajkarikát mutatott neki: „No, Tanár úr! Ehhe mit szól?” Másnap Jenő bácsi egy rendőr kíséretében jelent meg a munkaterületen. A munka most leállt, a jelenlévők pedig, ha volt náluk valami az előző napi leletből azt a csekélységet előadták. De jó magyar szokás szerint: „Hát a Karcsiná is vót, ő ma nem gyütt, hazavitte.” Körbejárva a távollévőket még néhány apróság előkerült, köztük egy „fülbevaló” is. Miklya Jenő ezzel a kevéske csomaggal buszra szállt és beutazott Békéscsabára. Ott, mikor az asztalra borította a „tárgyi bizonyítékot”, jelenlévő régészek (Tábori György, Szénászky Júlia) csak néztek: „Ez hol került elő?” – „Nálunk a Korhány-halomban.” Máris meg volt a régészeti osztály, következő évi munkaterve! Ásatni Szeghalmon! – Persze a kultivációt máshonnan folytatták, gond egy szál sem. A következő évben megjelent Szénászky Júlia régész és csapata és megszállták a Korhány-halmot. A fizikai munkaerőt a termelőszövetkezet biztosította. A részletes feltárás során pedig előkerültek a „fülbevaló” társai is, esőcsepp alakú lószerszám veretek, aranyozott ezüstlemezből domborítva. Persze hozzátartozó leletként a ló részei (koponya, lábszárak), kengyel (szintén ezüst berakással), zabla és mindezek gazdájának csontjai. Honfoglalás kori vezéri sír! A Korhány-halom e részét a hetvenes évek végén a rizstelep kialakításakor végleg elsimították. Ekkor már nem hőzöngött a korcsmában senki. Ha még volt valami, az csendben „elpárolgott” (Pedig a magányos sírok ritkák.). De! Menjünk tovább! Az 1960-as évek elején-közepén Bakay Kornél a kőszegi múzeum akkor még régésze, Szeghalmy Gyula nyomdokain haladva ismét ásni kezdett a Kovás-halomban. Ő a honfoglalás kori sírokra koncentrált. Talált is csontvázakat és mellékleteket. Közülük a leginkább figyelemre méltó egy „szablya-kard” volt. Igaz, nem vezéri, de… A honfoglalás után alig hatvan évvel megkezdődött az „állammá szerveződés”, törzsek széttelepítése, meg egyebek. Ennek egyik jele volt, hogy a fontosabb közlekedési csomópontokon megjelentek a fejedelemhez hű, nyugati fegyverzettel ellátott őrségek. Az állítólagos „karoling nehézkardok” azonban nem biztos – mint utóbb a kutatások rávilágítottak –, hogy „made in nyugat”-ról származtak! Főleg, ha tudjuk, hogy a sértett nyugat, valami félszáz győztes magyar hadjáratra hivatkozva, „fegyverembargót” hirdetett a renitens „Hungarusok” ellen. Hát akkor honnan e fegyverek? Zsákmányolt „vas” helyi kováccsal való kezesebbé tétele? Nagyapa, nosztalgia hatása által elkövetett fegyver-modernizációja? Érdekes párhuzam – megint az avarok! – kései korszakukban ilyen fegyverek megjelenése után terjedtek el a szablyák, a lovas hadviselés gyors és veszélyes eszközei. Most fordított folyamatot figyelhettünk meg. Még Kazáriában az Azovi-tenger és a Krím szomszédságában Kijevvel is (!) kereskedtek eleink. Kik voltak ott az urak? A viking-normannok. És kiktől tanulta meg a bölcs nyugat az egyenes, kétélű kard hasznát? A vikingektől. Tehát ezek a „váltó” fegyvertípusok nyugodtan meghonosodhattak Etelközi tanyázásunk idején. Persze nem letámadva a tudós megállapítást, hogy e nehézfegyver a fejedelmi érdekszféra védőit jelezte. Tehát fejedelmi harcos sírja. Őseink nyomát kutatva, 1971, 1973-ban Ecsedy István régész ásott Szeghalom-Dondorogon a Czebe tanyánál. Több honfoglalás kori sír került elő. Köztük pedig egy lovas (koponya, lábszárak, ahogy illik) sírja lószerszámok és egy megközelítőleg 120 centiméter hosszú bot két csont vége, az egyik „bagolyfejes” formát képezett. „Honfoglalóink bonyolult, sokféle pogány és néhány keresztény elemet is tartalmazó hitvilágának alapját az úgynevezett sámánizmus alkotta. Alighanem az egykori sámánok (vagy másképp táltosok) nyugodhattak azokban a sírokban, melyekből a madárfejes csont botvégek kerültek elő (Szabadbattyán, Hajdúdorog, Szeghalom).” – írta Madaras László a szolnoki múzeum 1999-es évkönyvében. Persze más harcos sírok is felbukkantak hol hat, hol egyetlen „rombusz alakú” nyílhegy melléklettel (Ez a hadban betöltött rangra utalt.). De mégis! Mi van itt?! Vezérek, sámánok szinte egy rakáson, hogy a rangos harcosokról már ne is beszéljünk. A honfoglalás népe nagycsaládi szervezetben telepedett meg. Nevezhetjük településformájukat „szernek”, „bokornak”, vagy közérthetőbben „falunak”. Ezek a telepek pedig négy-öt kilométerre egymástól, huszonöt – ötven főt fogadtak be. Viszonylag kisszámú sírt tartalmazó temetőik kerültek elő, mert az államalapításig alig négy emberöltőnyi (Adott esetben 80-100 év.) telt csak el. A „vezéri sírok” pedig általában a családfőt rejtették magukban, olyanokat, kik a honfoglaláskor éltek, vagy éppen utána látták meg a napvilágot és a hadban is jelentős szerepet vittek. Ha a „sámánra” gondolunk semmi meglepő nincs abban, hogy a feltárt és valószínűleg „falu” fejének számító három főre legalább egy jutott belőlük…[1]
Kele József
[1] Szent István törvényeiben rendelkezik, hogy: „Minden tíz falu építsen templomot és tartsa el annak papját. Holtait pedig temesse a templom mellé”. Egyszóval újat nem hozott, csak a sámánokat cserélte le papokra és véget vetett a nagycsaládi temetőknek. Ezek szerint még legalább hat-hét ezüstberakásos kengyeles, vagy „hatnyilas” sír búvik meg Szeghalom környékén.
