SZEGHALOM TÖRTÉNETE 9. rész

 

A „Péteri-dűlő” Szeghalom Lukáca határrészétől északra, a Kutas – (Ölyvös) csatorna mentén húzódik. A 19. században a csatorna rendezésekor itt egy kora Árpád-kori falut bolygattak meg. A templomának romjait a csökmőiek 1780 és 1796 között elhordták és beépítették saját templomukba.

JURTÁKTÓL A TEMPLOMIG

Írtam, hogy Árpád honfoglaló magyarjai laza nagycsaládi falvaikkal telepedtek be, a már itt élő népesség falvai közé (Késő avar korszak itt talált szarmata-gepida-avar és elenyésző részben szlávnépesség). Sőt, nagycsaládi falvaik is laza halmazt képeztek. Kezdetben erre nem találtak kielégítő magyarázatot, míg az ásatások során kör alakú sekély árkokra nem figyeltek fel. Megfelelő sztereotípiák híján ezeket karámoknak jegyezték fel. Tehát, a megszokott honfoglalási falu képe így a következő módon alakult ki. három-öt méteres szelemenes veremház, mely átlagosan méter mélyen süllyedt a járószint alá, nyeregtetővel, körárokkal, bejárati eresszel. A közelében verem ólak, karámok, nádból épített őrlő sátor a kiégetett gabonás veremmel. Szóval a dicső vitézek veremben laktak? Számos ásatás során mind finomodott a kép. Végül László Gyula professzor az adatokat és személyes kutatásainak eredményét összegezve megállapította, hogy a laza beépítettség oka nem a „karámok” felépítése volt, hanem ott jurták álltak, fogadták be a családot. A veremház az Ő szavaival élve „nyári konyhák” voltak.  Az is igaz, hogy a nagyobb méretű veremházak, lakó szerepet töltöttek be, ezek 25-30 négyzetméteres alapterületükön élt egy-egy család. De nem honfoglalóink! A már itt talált, földműves népek körében volt általános ez az építkezési stílus – és itt ki szeretném hangsúlyozni, hogy teljességében pedig a szláv területeken uralkodott – de azok között is fellelhetők voltak a felmenő falú alig tucat centivel a járó szint alá süllyesztett egy-két részre tagolt házak, fonott-tapasztott, vagy hasított rönkökből (boronából) emelt falakkal. Mindezeket egybe vetve a honfoglalók falvai eléggé változatos képet mutattak. A büszke sztyeppi jurták, közöttük veremházak (nyári konyhák), verem ólak és verem raktárak, „daráló sátrak”, külső kemencék, emelt falú fa, vagy patics házak, hasonló környezettel és végül a rang végén lévő családtagok és szolgálók veremházai vegyesen, kit hol illetett hely a vér szerinti nagycsaládban. Ezen kívül karámok, távolabb szárnyékok vették körül a falut.

Nem akarok unalmas felsorolásba kezdeni, de meglepődnének az olvasók, ha megtudnák, hogy hány helyen táboroztak le magyar eleink a honfoglalás után rövidebb hosszabb időre, míg egyszer csak minden tíz falu „önként” templomot emelt magának, holtait oda temetve, végül a „tíz falu” is a templom köré telepedett. Pedig rövid idő alatt végbe ment mindez. Szegény késő avar népesség! Már-már megszokták az új urak (mi magyarok) hóbortjait és tessék máris új népek jelentek meg! A honfoglalás után őseink úgymond útlevél nélkül bekalandozták a tőlük nyugatra és délre eső területeket. Egyes felfogások szerint a rabló hadjáratokkal az egyre feleslegesebbé váló harci munkaerőt kellett kielégíteni, féken tartani és megélhetését biztosítani. Micsoda téveszme! Akár csak történelmünk híres besenyőktől elszenvedett veresége. (Valóban volt besenyő támadás, még a Volga táján, ahol a magyarok törzsszövetsége élt. A hadrend szerint telepedett népünk >!< jobb szárnyát és közepét érte a csapás. A balszárny ott maradt, ahol közel négy évszázaddal később Julianus megtalálta őket. A közép nyugatra húzódott, míg a jobbszárny törzse délre, hogy később szavárd magyarként beolvadjanak az ottani népek közé.) No, egy szó, mint száz a kalandozások nem durva rabló hadjáratok voltak, hanem hol egyik, hol másik marakodó európai fejedelmecske oldalán szövetségben tett hadi vállalkozás. Semmi köze a vikingek gyilkoló romboló portyáihoz! Ezek alatt egy részről megismerték az „óperencián” (ober Enns) túli világot, erőviszonyaival egyetemben, továbbá, mint győztes had foglyokat és gazdag zsákmányt hoztak magukkal. Jó, jó. Gyarapodik a szolganép. Annál meglepőbb, hogy a „véreskezű” besenyők „bekéredzkedtek” az országba – A besenyők második csapásáról már egyre jobban kiegyeznek a történészek; miszerint a magyarok átengedték Etelközt a kangaroknak, ők maguk (mi) pedig beköltöztünk a hatalmi vákuumban lévő „nyugodt” Kárpát-medencébe -, erre a beköltözésre 895 táján került sor. Már Fajsz megkezdte az Árpádok megcsappant uralmának megerősítését a törzsek széttelepítésével. Ennek nyoma Györffy György szerint a törzsnevek szétszórt elhelyezkedése. Ekkor lesz Szeghalom „szomszédja” Gyarmat, jelenik meg a Sárréten Nyék és Megyer települése. Kicsivel később a besenyők első hulláma (második majd évszázad múltán) telepszik meg mellettünk. Körösladány, Környe, messzebbről Berény, Besenyszög… Azután Jött Taksony fejedelem, aki egyszerűen felrúgta a senioratus elvét (gondoljunk az István a király rockoperára) és fiát, Gézát tette meg utódjául. Géza (a keresztségben István!) kemény hatalmi harcot folytatott a törzsek vezetőivel. Nagyon is feltételezhető, hogy a Prágában őrzött Szent István kard erős megkopása Gézától eredt. Géza hozatott be nagy tudású szerzeteseket, taníttatott kolostori iskolában magyar ifjakat (hogy ne a szlovén papok járjanak a magyar vidéken), követeket küldött nyugatra, lányait kiházasítva, megszerezte a kabarok fejének, Aba Sámuelnek fegyveres támogatását és felesége révén (Sarolt) szövetségre lépett Gyulával, Erdély urával. Mindezen felül megkezdte saját fegyveres erejének nyugati mintára való kiépítését, ezért nyugati fegyveresekkel vetette körül magát és kísértette a főpapokat térítő útjaikon. Hatalmának megszilárdulásának jó példája a Kovás-halomban talált szablyakard. Ezek után természetes, hogy Ő is fiát jelölte ki utódjául, aki mindenben követi megkezdett munkáját és úgymond véghezvitte az „államalapítást”. De ezt ketten csinálták, a két István. Géza kijárta a bajor udvarnál az előkelő házasságot fiának. A menyasszonnyal érkezett lovagok István hadát erősítették. István erőteljes térítésbe kezdett Koppány felett aratott győzelme után. (Anonymus részben István belső hadjáratait írja le honfoglalásként. Így lett Gyulából Ménmarót stb.) A hadak itt vonultak keresztül Szeghalom mellett, csak (Anonymusi fordulat) a Körösön való átkelésüket Várhelynél (?), az erdélyiek meggátolták. A térítő hadjáratok azonban sikerrel jártak, mind nagyobb területre terjedt ki a római egyház befolyása. (Itt hangsúlyozni kell, hogy a „pogányok” már nem pogányok voltak!) A bizánci egyház, Gyula, Ajtony, Koppány és hűbéreseik, mind visszább szorultak a hatalomból is. Ilyen viszonyok között került sor István törvényeinek kiadására, ebben pedig az egyházat erősítő „templomépítési” parancs, utasítás törvénybe foglalására.

Megkezdődött a falusi templomok, plébániák építése. Szerény kis templomocskák nőttek ki a földből. A bevezetőben említettem Péteri-dűlő faluját. A hozzá tartozó templomot 1986-ban és 1989-ben, temetőjének egy részét 1994-ben tárta fel Dr. Szatmári Imre régész, a kor avatott ismerője. Nem voltak ezek Csolti bazilikák! Döngölt agyagalapra vaskos téglafalakból álltak, melyek a szentélyen kívül alig két-háromtucatnyi embert tudtak befogadni. A templomok számával meg tudjuk állapítani megközelítően, hogy hány „falu” volt Szeghalom közigazgatási határán belül – „minden tíz”. 8-9 templomos hely ismeretében közel nyolcvan-kilencven nagycsaládi falut vehetünk számításba, ami félnomád termelési viszonyok mellett – közepes értékkel számolva – 2800-3000 fős népességet feltételez. Ma ugyanazon a területen 9400 fő él. Relatíve az 1100 év alatt Szeghalom népessége csak megháromszorozódott.                                                                                  

                                                                                                                  Kele József

Szerző: lezo