SZEGHALOM TÖRTÉNETE 18. rész

 

Bár a kép nem helyi, de az építési technológia általánosan elterjedt volt. Egyedül az ablak nem fér az archaikus képbe, mert a 14. században a paraszti porták nem dicsekedtek ilyen luxussal…

AHOGYAN A NÉP ÉLT…

Kalandoztam már közel négy évszázadot Szeghalom és a Kis Sárrét történelmében, de főként a birtokosok és az oklevelek szemszögéből ismertetve az eseményeket, az örök alkotóelem, a nép eddig csak utalásként szerepelt legfeljebb, a „magyar kori” írásokban. Egy kicsit foglalkozzunk egy fejezetnyit velük, a középkori szeghalmiakkal. Szeghalom első írásos említésekor (1067), felvázoltuk a laza szerkezetű, jurtákkal és veremházakkal vegyesen épült 11. század eleji faluképet. Nagy Lajos korára három évszázad telt el! A jurták elenyésztek, a nomád állattartás kis területekre zsugorodott, a büszke pásztornép nyomai a faluhoz kötődő gulyások, kondások és juhászok (mondhatni szakmai tagozódás) csoportjaira tagolódott. A másik ilyen természet közeli foglalkozás a szabad pákászok (vagy réti emberek) és a hivatásos halászok csoportját tartották fent. A nagy többség azonban már a föld megmunkálásából tartotta fenn családját és teremtette elő az egyházi, főúri és királyi adó fedezetét. Ekkor az adók jelentős részét már pénzben szedték be, így a nemes, birtokosi réteg nem szorult a „silányabb” paraszti termékek használatára, hanem a távolsági kereskedelem termékeihez is jobban hozzá jutott. De hagyjuk már urainkat! A falu képe jelentősen megváltozott. A veremházak már a 12. század végére eltűntek. Helyüket a „részben” és egészében járószint fölé emelt felmenő falú épületek vették át. őszintén megmondva ez a változás nem önmagától alakult, hanem „import” termék volt. Első királyaink számos, főleg német, olasz, vagy éppen – mint a Smaragdok esetében – francia lovagot, kíséretüket, szolgálóikat hívtak be az országba (hogy a térítő egyházfikról már szó ne is essen). Ez a jelentős népcsoport – ha a várban nem kapott helyet – már nem volt hajlandó a „föld alá költözni” és a magukkal hozott nyugati minták szerint építettek lakot maguknak. Példájuk részben a nemesi réteg közvetítésével, részben az ilyen építkezésen dolgozók nyomán elterjedt a jobbágyság körében is. Persze ezek a házak a táj adottságaihoz adoptálódtak. A faváz közeibe font vessző, vagy kötözött nád sárral tapasztott, időjárás ellen tapasztással (trágyás) és jobb esetben meszeléssel védett falakat kezdetben csak az ajtó törte meg. A 13. század végére az épületben külön hálóhelyet rekesztettek le, melyben „egymás hegyén-hátán” pihent a család éjszaka. A nagyobb helyiség volt a munkaterület, ahonnan a külső kemence nyílott, illetve melynek közepén nyílt kővel (égetett agyag-kolonccal) kerített tűzhely állt. Ebbe a nagyobb helyiségbe tartották a nem régen született állatokat is… Mondani sem kell, hogy kémény nem lévén, a füst a nyeregtető két végén hagyott nyíláson át távozott. Ekkor még padlás sem volt, esetleg az állatok felett padozták a tetőzetet, hol vagy a gabonát, vagy a takarmányt raktározták. A 14 században az épület tovább fejlődött. A szűk hálóhely szobává bővült, a szobába részben rakott kályha – bögreszemes kályhatípus – vagy és ez volt az általánosabb, kemence került, a kívülről pedig ide telepítették át a „központi” tűzhelyet is. A külső kemence hosszú ideig megmaradt. Az állatok szépen kiszorultak a lakásból, a házhoz istálló toldódott, és korábbi helyükön kamrát alakítottak ki. Szintén változott a ház kinézete is. Az ajtón kívül nyílások jelentek meg a falakon, hogy azon át némi fény szivárogjon be a lakó és munkatérbe. Ezeket a réseket deszkával fedték az évszakok és napszakok szerint, illetve megjelent a hólyaggal, marhabendő hártyával vontak be, így kirekesztődött az időjárás. A berendezés nagyon egyszerű volt. a fekvésre leginkább a keretes-fonott, ma „dikó”-nak is nevezett alkalmatosságot használták, a ruhaneműk, apró tárgyak tárolására zsilipelt, ácsolt ládákat (morbidan „koporsóládákat”) használtak, ez utóbbiak padként és ágyként is szolgáltak. Az étkezés is különösebb ceremónia nélkül zajlott. Székek nem lévén, asztal is csak másfél száz esztendő múlva, egy alacsony lábakon álló alkalmatosságot használtak melyet körül ültek, kuporogtak és csak úgy kézzel étkeztek, mint az arábiai úti-filmekben szokás. Ez az étkezési alkalmatosság köszön vissza majd hétszáz év távlatában, mikor etnográfusaink extázisban nyilatkoznak a pásztorok „evőszékéről”… No, de ha étkezés, akkor egyáltalán mit ettek? Vegyük alapnak a kenyeret! Ez viszonylag finomra őrölt (Már malomban! Legalább is a 14. század végére.) lisztből készült kisebb, körülbelül fél kilós keletlen lepény volt. De ezt ették az urak is, egészen a 16-17. századig, mikor elterjedt a kovász használata. A nép ezt nevezte „kalácsnak”. A „czipó” mellett falatnyi lepénykét is helyeztek a kemencébe, amit hamuval takartak le. Nem ismerős? „Hamuba sült pogácsa”. Maga a pogácsa szavunk szláv eredetű eredeti jelentése „hamu”. De menjünk tovább. Persze ott a „kása” ugye a mindennapok étele, és ami kiegészítette a bab, káposzta. A szegény jobbágy réteg „kevés húst fogyasztott”. De jól hangzik! Ahol a népességnek harmada állattartásból élt? És a halászat? Míg uraink asztalán a hal ínyencségnek számított, pórjaik mindennapos eledele volt a Sárréten (Így a szent Nagyböjt sem okozott fennakadást az étkezésben). Mindennapi italként a vizek rossz minősége miatt „méh sert” fogyasztottak. Ez vízzel felforralt, majd erjedni hagyott mézoldat. Másik, komolyabb alkoholos italuk, a „márc”, mit adóba is szolgáltattak. Ez szőlőtörkölyhöz adott méz erjesztett párlata, vagy főzete volt. A ruházkodás sem okozott különösebben gondot, hiszen nyáron általában kendervászon ruhát hordtak. A férfiak szűk nadrággal és hosszabb, zsákszabású inggel, melyhez az ujjat egyszerűen hozzá toldották. A női viselet is ehhez igazodott, a férfiing hosszabbított „kiadását” viselték a mindennapokban. (A férfiviselet szűk nadrágja tovább él napjainkban a hegyvidéki népviseletekben, mint a székelyeknél, a bő nadrág és a női fodros szoknyák és alsószoknyák a 17-18. századtól honosodtak meg, a „textilbőség” idején.) Lábbeli ritkábban viseltek, az is nemre tekintet nélkül a bocskor volt, amit télen szalmával, mohával béleltek. Csizmát a nemesek sőt, a „szegény” papok viseltek, mint státusszimbólumot. A férfi övviselet általános volt, ami társadalmi rangot is jelentett – a valamikori „szabad” fegyverviselés emlékeként. Ha a legényt a társadalom férfi tagjai sorukba fogadták, „felövezték”, a fogolytól nem azért vették el övét, mint ma, hogy kárt ne tehessen magában, hanem ezzel is jelezték a társadalomból, közösségből való kitaszított státuszát. Az övben hordták az étkező kést és rajta függött a tűzgyújtás eszköztára, ma a „pásztorkészség”. Télen gyapjúból szőtt, vagy ványolt köpönyeget viseltek. Ennek mai leszármazottja a pásztorok cifraszűrje…                                              

                                                                                                     Kele József

Szerző: lezo