SZEGHALOM TÖRTÉNETE 21. rész

 

A Kurdisztán területén honos hegyi-kecske szarvából készült korbácsnyél, mely a török időkben került Szeghalom közelébe (Szeghalomra?). A Berettyó csatorna új mederbe terelésekor került napvilágra.

A FÉLHOLD ÁRNYÉKÁBAN

Mintha nem lett volna elég Szeghalomnak és a környező, hozzá tartozó településeknek a Dózsa, Mohács és a Csákyak egymás közötti marakodása, birtokháborítása, szépen közeledett az újabb megpróbáltatás. 1551-ben Izabella királyné katonai parancsnoka Szeghalom mellett vonta össze csapatait, hogy felvegye a harcot Tahy Ferenc és Zaberdin Mátyás váradi püspök Ferdinánd párti seregével. Az ütközet szerencsére elmaradt, a gyilkolás elkerülte a Kis-Sárrét lakóit. De, hogy ne légyen ilyen idilli a kép. A szomszédos Körösladány (akkor már Ladány!) urai, Nadányi Gyárfás és István a reformáció elkötelezett hívei, és 1552. januárjában otthont adtak udvarházukban a vidéken működő reformátoroknak, hogy hitvitájukat tartsák meg. Ez az esemény az egyháztörténelembe, mint „Ladányi Zsinat” vonult be. Azon kívül, hogy egyes egyháztani kérdéseket tisztáztak (sőt a más „enyhébb” nézeteket vallókat ki is közösítették), állítólag ezen a zsinaton vált ketté a magyarországi reformáció, lutheri és kálvini irányra. A szeghalmi esperesség még abban az esztendőben huszonkilenc egyházközségéből kilencet elvesztett. Mondanom sem kell, hogy mind a kilenc egyház, Nadányi kézen lévő faluban leledzett. Mert ugye: „A szolga csak azt csinálhatja, mit ura parancsol.”. Ezzel a szomszédos településsel úgy látszik több gondja is akadt a szeghalmiaknak és sárrétieknek. 1553 augusztusában, Petrovics parancsnok a Nadányiak udvarházából írt levelet Zaberdin püspöknek, a kis János Zsigmond ügyében. Azt persze elhallgatta, hogy ő azért tartózkodik Ladányban, mert szeretettel várja a szolnoki szandzsákbég segédcsapatait… És egy héttel később beütött a ménkű (!). A Petrovics megsegítésére érkező törökök végig dúlták a kis sárréti falvakat. Mit is törődtek ők azzal, hogy ide e tájra meghívóval, segíteni jöttek? Hagyjuk is a nagypolitikát. Nézzük mi történt Szeghalmon. A Ferdinánd és Zápolya pártiak villongásai, az új hit (református) terjedése, illetve üldözése következtében az összeírásokból tudott 75 kapu, illetve közel másfélszáz család 1551-es adatokhoz képest 1553 első felében 65 családra apadt. Tíz család hiányzott, költözött el vallási nézetei miatt.  Azonban még 1553-ban Ferdinánd újabb népszámlálást, adóösszeírást végeztet. Az összeírók, adórovók Szeghalmon mindössze 33 leégett, dülöngélő viskót és romos templomot találtak. De mily nagylelkű a német király, 1554 februárjában három évre adómentességet adott törvényileg azoknak, akiknek leégett a háza. Már nyárra 42 családot írnak össze. De nem sokra ment ám királyunk ezzel, mert biz a Szeghalmi uradalomhoz tartozó falvak még abban az esztendőben behódoltak a töröknek. Más szóval adójuk ezek után többnyire az oszmán birodalomba csordogált. De ez a „csak a töröknek adózunk” sem ment simán. Egyrészről a nyugodalmasabb vidékekre, például Erdélybe, mint a Nadányiak többsége, vagy éppen a Magyar Királyságba, mint a Csákyak egy része, költöztek a főurak, úgyszintén az egyház jelesebb alakjai, mint a szeghalmi esperes, vagy éppen a csolti perjel. A török adózási rendszere a Kis Sárrétre teljességében csak Gyula várának eleste 1566 után nehezedett. A török adózás kezdetben a kapuk után rótta ki az adót, majd már házak után kezdte azt beszedni. A kilencedet mindig a birtokos (immár a török) kapta, míg az egyházi tized egyből a szultáni kincstárat gyarapította. Talán egy időben kedvezőbb volt az adózás, mert vagyon szerint határozták meg annak mértékét, sőt eleinte a falvak bírái és papjai mentesültek is az adófizetés alól. Persze mire normalizálódott a helyzet, kialakult a török közigazgatás, újabb adónemekre került sor. A sárréti falvak a török igazgatás következtében immár új „szétszakadáson” mentek keresztül. Így például Szeghalom és Gyarmat, vagy Körösladány a szolnoki vár központtal szervezett „Szolnoki szandzsákhoz” tartozott, de például a Szeghalommal szomszédos Mágor, vagy Vésztő, valamint a Ladánnyal szomszédos Méhes, már a Gyulai szandzsákhoz adózott. Külön helyet érdemelt ki Dévaványa, mely Hász-birtokként közvetlenül a szultáni igazgatás és adózás alá tartozott. Ennek is köszönhette, hogy könnyedén átvészelte a több mint százötven esztendős török uralmat. Írtam, hogy a nép helyben maradt. Bár „megfogyva”, hiszen a törökök a lakosságnak több mint harmadát, vagy legyilkolták, vagy elhurcolták. A szerencsésebbek a nádasok méhében húzták meg magukat. És persze nem elég a török nyúzása, bizony a keresztény király, az egri és a váradi püspök, valamint a főurak behajtói is lelátogattak adó ügyben a vidékre. Dolgozhattak a jobbágyok, hogy eleget tudjanak tenni a rengeteg „fizetni valónak”. A török deftereknek (adóíveknek) azonban van egy elévülhetetlen érdeme, ha mondhatjuk ezt. Mégpedig az első fennmaradt dokumentumok, amelyek a teljes népességet említik (családfők), valamint szőrszál hasogatóan részletes kimutatást vezettek a gazdálkodás eredményéről. Az 1571-es szolnoki defter (sajnos ismertetője Makai János doktor nem teljességében közli) „45 ház és templom” megjegyzéssel zárja a szeghalmi családok felsorolását. De hol a gazdálkodás? Szeghalmy olyan szépen írta le annak idején, hogy a török uralma a gazdálkodást az ősállapotokba, a nomád állattartás korába vetette vissza (?). Ha a Gyulai szandzsák defterét tanulmányozzuk, kiderül, hogy ez nem állja meg a helyét! Jelentős földművelés, ezen belül szőlőművelés folyt a vidéken, a juh-, sertéstartás, méhészet kötődött a behódolt falvakhoz. Abban, hogy az adóbevételben megelőlegezték (és be is szedték ok nélkül is!) a „menyasszony pénzt” és  „büntetéspénzek”-et, igazán előrelátóak voltak. De hát, térjünk vissza Szeghalomhoz! Mekkora bevételre értékelte a defterdár (adószedő) a falut? Ehhez, egy hasonló népességű és természeti adottságú falu „Félhalom” (valahol Sarkadtól északra létezett) adataiba pillantsunk be. Itt 44 ház után szedték az adót. A defterdár 13 198 akcse adó beszedését irányozta elő, ami magyar aranyforintra átszámolva 240 aranyat jelentett! De ennél beszédesebb a már említett földművelés. A gabonából beszedett tized búzából 580 kila (kile), kétszeresből pedig 200 kile termés után járt. A kila, vagy kile, körülbelül ötven kilogramm termény mértéke, ami a magyar „mérő”, pozsonyi mérő megfelelője volt. Szintén érdekes lehet a „kétszeres” megfogalmazás főként a fiatalabbak számára. A termés biztosítására, hogy legyen egyáltalán mit betakarítani, a búzát és rozst együtt vetették, amolyan vagy ez, vagy az biztosan kikel. optimális termésátlagot véve alapul, csak gabonát mintegy 150-200 holdon (0,43 hektáros holdak) vetettek. Ezen kívül a szőlő, amiről a „hordótized” árulkodik, vagy éppen a „kendertized” oka, a növény. A kert, a gyümölcsös feltételezésével pedig a művelt földterületet 450-500 holdban határozhatjuk meg. A gabonatermésből „kikalkulálható” a népesség nagysága is, Hiszen egy család megélhetéséhez félholdnyi gabonára volt szükség. Így a lakosságot a tanított 100-150 fő helyett 300 főre tehetjük (Ezt közelíti a 45 család 280 as értéke is.).                                                                           Kele József

Szerző: lezo