SZEGHALOM TÖRTÉNETE 23. rész

 

Nadányi Miklós báró az első földesura Szeghalomnak akinek a portréja fennmaradt 1649-ből

MENNYIRE PUSZTA,  A PUSZTA?

Mint az előbbi részben oly szépen közreadott „Várhely regéje” is mutatja, Szaturdzsi Mehmet (hétköznapian Mehemed) 1598-as sikertelen Nagyvárad elleni ostroma után a környező területeken tombolta ki magát. A pasa csapatai felprédálták a környező területeket. A békés falvak romokban hevertek. Krónikásaink szerint lakóik többségét levágták (mint a regében), vagy rabszíjon a birodalom belsejébe hurcolták. Nem maradt más, csak a kihalt táj. Nézzük meg, hogy mennyire volt kihalt, e kihalt vidék. Bár a falvak szervezett zöme (templomtér, utcák és hasonló jellemzők) valóban megszűnt, a faluhelyeken kis házcsoportok, viskók halmaza és körülöttük a lápok védett helyein emberi lakok csoportocskái terjedtek el. A módosabbak bizton védettebb vidékre „futottak”, mint azt a későbbi vallomások is bizonyították. Így szeghalmiak menekültek a szigetszerű Komádiba, vagy éppen a sarkadi palánk oltalmába. Kedvenc krónikásaink egyike, Szeghalmy Gyula ex katedra kijelenti, hogy a lakosság visszatért a honfoglalás idején dívott nomád állattartáshoz. Való tény, hogy Kevi (Túrkeve) tranzit útjára, vagy éppen a debreceni vásárra a tőzsérek (marhakereskedők) sűrűn ellátogattak és ezrével vásárolták fel a rétségben nevelt hízott jószágot, marhát, juhot és lovat. Viszont, ha terjedt is a rideg állattartás, mégis a nép, már a megszokott életmódon élt, földet művelt, szénát kaszált. A Csákyak levéltára sok érdekes adata között felbukkan Kiss Márton neve is, akinek bérbe adták Szeghalom és környékének pusztáit, a „tilalmas halászó vizeken és erdőkön kívül”. Hogy mivel kereshette meg kenyerét szegény keresszegi illetőségű Kiss Márton? Azt egy pár évvel későbbi jelentésből tudhatjuk meg, melyben Fórizs (Fóris) Csáky István szeghalmi intézője tett 1635-ben. A szeghalmi határról úgy nyilatkozott, hogy azon szántó és szénakaszáló hely elegendő vagyon, halászó víz pedig bőséges, erdeje csekélyke. Egyszóval a gazdálkodás folyt a maga medrében, sőt a rideg állattartással még biztosabb lábakra helyezkedett. Ugyanakkor a halászat is virágzó ágazat volt, hiszen „tilalmas halászó vizek” jövedelme a földesúrnak jutott. Tehát földműves, állattartó és halász emberek éltek a rétségben. Még kitérnék a „láthatatlan” (mai szóvaj fekete) gazdaságra, amit persze akkor nem csak a nagyok űztek, hanem bizony a legszegényebbek (?), az elüldözött, rétben és a rétből élők is. Akiket a néprajztudomány hol pákásznak, hol csíkásznak nevez. Lett-légyen akár hogyan is, ezek az elnevezések bizony egy „gazdát” jelentettek, csak mind területileg, mind évszakonként más foglalatosságot végzett és bizony gondja volt a „tilalmas” vizekre is… Mindebből látszik, hogy a rétben hemzsegtek az emberek. Még egy adatot említenék. Nem vademberekkel van dolgunk! Szervezett hitéletet, egyházi szervezetben élő istenfélő kálvinista lakosokkal találkozunk. A körösladányiak református lelkészét 1651-ben említik. Füzesgyarmaton 1635-ben a Debreceni Kollégium külső iskolája működött és a szeghalmi református egyház úrvacsoraosztó óntányérján a „G.M.R.M. 1630” felirat olvasható… De mégis, hányan éltek Szeghalom határában? Kedvenc témám! Szerencsére utal erre is adat. 1642-ben Csáky Istvántól Nadányi Mihály zálogba veszi (megváltja) Szeghalmot, ezzel egyesítve a Barsa nemzettség birtokait évszázadok után. De mi hasznunk nekünk ebből? Egy másik adat ugyanebből az időből ez esetben épp kapóra jött. Történt, hogy a nem is oly messzi Kétpó nevezetű falutól hasonló okból – mármint, hogy a csekély adó, mely rendszertelen is, nem éri meg a költséget, ami beszedésével jár – szabadult meg gazdája. A hasonló viszonyok között működő (élő-termelő) települést 300 aranyon adta tovább. Ez esetben tudjuk, hogy tizenkilenc portát számlált a falu. Szeghalmot pedig kemény 700 forintokon vették meg! Ha ez megérte, tovább is gondolhatjuk. Több mint harmincnyolc-negyven porta biztos jövedelmet termelt! Az utolsó török adat negyvenöt portáról tudósít. Megint egy kérdés. Hol a lemészárolt és elhurcolt népesség? Itt! Szépen megbújva a rétben. De nézzünk körül az új urak „házatáján” is. Mihály, a megszerző itt élt a szomszédos Körösladányban. A reformáció oszlopos híve és még ítélőmester is, ma olyan „mobil bírónak” titulálnánk. Természetesen az Erdélyi udvar szolgálatában. Testvérei közül István már a Tizenöt éves háború elején (talán éppen 1598-ban) török-tatár fogságba esett, többé nem emlékezik meg róla a krónika. Miklós, azonban nem hétköznapi figura! Vérbeli végvári vitéz, katona. Szakít a „családi hagyománnyal” és szakít a reformációval. Második-, harmadik- Ferdinánd és első Lipót híveként a felvidéken katonáskodott. 1626-ban még Verebély várának (Szlovákia) kapitánya. 1646-ban Érsekújvárból kicsapva (elébb oda vonult vissza embereivel) a nyitrai részek dúlásából visszafelé tartó török martalócokra csapott le és az „első” vezekényi csatában szétszórta, megsemmisítette őket, több ezernyi keresztény foglyot kiszabadított és gazdag zsákmányt szerzett (Furcsa módon erről a csatáról nem tud a történelem!). Ezután Nógrád várának főkapitányi címével jutalmazták meg. Legközelebb 1652-ben írt róla a krónika. Ekkor került sor az úgynevezett második vezekényi csatára, melynek hevességét jól mutatja, hogy ott három Eszterházy testvér is elesett. Miklósunk mentette meg a csatát, miután három fogát – egy török buzogány közbenjárására – otthagyta a csatatéren. Hősiességéért Nógrád főkapitánysága mellett 1659-ben I. Lipót bárói rangra emelte. Hogy a bárói Nadányi ágat megkülönböztessék a „köznapi” Nadányiaktól, a címerben, melyet a Sárkányrend jelképe övez, két keresztbe tett páncélos kar által tartott arany pontyot lehet látni, valamint helyet kapott köztük az ominózus három fog is. (Két ponty, vagy hal. Szeghalom és Tarcsa, volt Nadányi birtok címerében ma is látható!) Sajnos a bárói ág nem sokáig maradt fent, mert fia lévai kapitányként 1671-ben elhalálozott, lányai után kihaltak a Nadányi bárók. Persze még a történetéhez tartozik, hogy alig fél évtized múltán bárói cím elnyerésétől számolva, mikor az egyesült erdélyi és török hadak közeledtek Nógrád várához, ő harc nélkül feladta a várat nekik…                                                                         Kele József  

Szerző: lezo