Szeghalom története 40. rész

Ez a szépen dekorált „insurgens” (nemesi felkelő) szép példája, hogy a napóleoni háborúk a Sárrétet sem kímélték

„SORSCSAPÁSOK” A 19. SZÁZAD ELSŐ ÉVTIZEDEIBEN

Persze már az előző részekben találkozott az olvasó „fekete bárányokkal”, kiket városunk – akkor falunk – bölcs vezetői kiebrudaltak szűkebb hazánkból, lett-légyen az bölcs lelkipásztor, vehemens tanító, vagy csak egyszerűen Csuba Ferke. A régi pásztoroktól maradt ránk a bölcs tapasztalat, hogy a „fekete bárány” ha ritka is, rossz ómen a nyájban. De hát miért e bölcsesség és mi tőről eredt? A francia felvilágosodás eszméi ugyebár nem csak a helyi renitensekre hatottak, hanem egész Európára úgymond kellemetlen következményekkel bírt, még magukra a franciákra is, mikor egy korzikai ügyvéd fiacskája a nyakukra ült. Nos, ez az ifjonc holmi uralmi kérdésekben összekülönbözött apósával a mi felséges Ferenc császárunkkal. Hát ennek nem sok hasznát látta a nép. Egy évtized alatt háromszor hirdették meg a nemesi felkelést, 1801-ben, 1806-ban és a történelemben a legutolsót 1809-ben. „Ezen tekintetes nemes Békés vármegyéből kelletik kiállani összvességgel 448 főből álló gyalog és lovas insurgens seregnek.” A hadikedvet jól példázza a szépen hangzó „felpénz” és egyéb „fávorok” (kedvezmények) ígérete ellenére is csak ímmel-ámmal állt össze a had. Pedig: „Mindazon a nemtelen legények, kik most felkelnek és fegyvert fognak, holtig mentek lesznek a személyekről való adózástól és személyeket illető minden más közönséges terhek hordozásától és akármilyen katonaállítások légyenek is a jövendőben, ők soha többé katonának nem állítatnak…” Ugyancsak nagy lehetett a baj, ha még közembernek is ily mézes-mázos ígéretet tett a felsőbbség. De hát ezzel még nem jutottunk el az oly ritka „fekete bárány” esetéhez. Pedig a háborúk révén lett ritkaságszámba menő a „génkezelt nyájban”. Elég csak a felkelők felszerelési előírását megtekinteni: „4. Hogy tudni lehessen mire legyen szükség egy inrurrekcionális katonának… Egy egészséges, erős azért is legalább öt esztendős ló, nyeregszerszám, úgymint magyar nyereg fekete báránybőrrel… egy gomboló mente fekete báránybőrrel prémezve és ugyancsak báránybőrrel bélelve…” Szóval rossz ómen! Nem elég, hogy csak úgy se szó, se beszéd viszik a bárányt. Egyébként, ha már hadba szállt vitézlő atyafiainknál tartunk (szám szerint tizennyolcan kerültek a zászló alá) közöttük is akadt „fekete bárány”, mint egy másik okiratból kiviláglik. „Hogy szeghalmi nemes Ambrus Mihály zsoldosa, Kardos János a népet nagyon magához hódította és hogy ezt, mint egy veszedelmes embert szándékozik a seregtől elküldeni.” A zsoldos jelen helyzetben a maga helyett kiállított katonát jelenti. No, hogy a nemesi felkelés milyen hatékony volt, arra a győri csata a legjobb példa, melyen okulva az uralkodók csak a koronázási menetekben vonultatták fel a nemesek, a vármegyék bandériumait. Ezzel végleg kimúlt Károly Róbert nagyszerű katonai reformja.

Másik sorscsapás, melyet meg kell említeni, nem a harctereken, Szeghalomtól és a Sárréttől távol, hanem házunk táján „itthon” következett be. Az 1831-es nagy kolera járványról érdemes megemlékezni. Ez jól példázza a közegészségügyi állapotokat, mely között egyébként „tsinos házakban” élőket mindennapjaikban körülvette. Szombathelyi József szeghalmi illetőségű megyei esküdt az elöljáróknak rendeletben ezt hagyta meg1810-ben: „Kemény felelet terhe alatt meghagyom és parancsolom, hogy senki semmi féle szemetet, pernyét avagy dudvát vagy ganéjt a már megásott árokba hányni, annyival inkább hordani ne merészeljen, különben aki ebben tapasztaltatnék, az elsőbben a béjelentőnek 15 krajcárokat fizessen, testi büntetésül pedig az engedetlenségért 25 pálcával büntettetik.” Pedig mint az más megyei dokumentumokból kitűnik, a trágyától a lakosság minden módon szabadulni akarván, nem csak lopva az utcára hányták, hanem a Körös partjára (egyébként innen nyerték az ivóvizet is) hordták bőszen, sőt éjente még a vásárosok sátrai köré is szórták. Tehát minden fúrmányt bevetettek, hogy a ganétól szabaduljanak, csak trágyázásra nem használták… Meg is lett az eredménye! 1831. augusztus havában lépésről lépésre az egész megyét „lehengerelte” a kolera. A Sárréti falvakat augusztus 17-18-án érte el. A nép persze ismét a kor szellemében reagált. Körösladányban például az uraság ispánját akarta meglincselni a nép, abban a hiszemben, hogy a földesúr parancsára ő mérgezte meg a kutakat. Más falvakban is hasonló helyzet alakult ki, miért is Békés vármegye Bihar vármegye alispánjához fordult, miszerint eszközölje ki, hogy a Sarkadon állomásozó katonaságot ne vezényeljék el, hanem azt a zavargások esetén igénybe lehessen venni (a gyulai ulánusok között ekkor már szedte áldozatai a járvány). A kolera helyi eseményeibe Gacsári István füzesgyarmati lelkipásztor számol be hitelesen, néhány esztendővel későbbi krónikájában. „Az a ház amelyben ilyen betegek találtatnak, tüstént a legkeményebb őrizettel elzárasson oly formán, hogy abból senki ki és abba senki bé ne bocsájtasson húsz napokig. A kolerában elholtak minden temetési pompa és összvegyülekezést hirdető harangszó, koporsó és pap nélkül mezítelenül és mély hét-nyolc lábnyi sírokba minden kísérők nélkül külön sírásók által külön temetőbe, és ha csak van, oltatlan mésszel egy tenyérnyire béhintve temettessenek. A megholtnak pedig mindennémű ruháit, fejérneműit és ágyneműjit bizonyos (megbízott) jelenlétében meg kell égetni, és azoknak még a hamuját is mélyen eltemetni, a házat pedig melyben éltek megtisztitani.” Mindenütt lobogtak a máglyák… Nem csak a községek voltak kihaltak, de az országutak is. A települések közötti forgalom csak indokoltan, külön megyei útlevéllel bonyolódhatott. A postaforgalomba került leveleket „fertőtlenítették” kén, salétrom és tiszta búzakorpa keverékének füstjében. Hogy ez mennyire volt hatásos? A járványnak Szeghalmon másfélszáz ember (főként gyermek és idős) esett áldozatul. A kolera temető képezi a mai Gyarmatoldali temetőalapját, a falutól távol…

                                                                                                                       Kele József

Szerző: lezo