Egy okkal több, hogy jobban megnézze bárki ezt a képet. Mikor nyolc és fél évtizede lefényképezték, már akkor is szép időket látott épület volt. Neve mind a mai napig ismerősen cseng a honi füleknek, hiszen száz esztendő előtti tanítója után Balogh Ferencről, ma is „Balogh-iskolaként” él a nép ajkán
MÉG MINDIG AZ ÉVTIZEDBEN
Nagytiszteletű Tatár János lelkészsége – mint már írtam – hosszú ideig, majd fél évszázadig összefonódott Szeghalom fejlődésével, életével. Az ő lelkipásztori működése során számos változás ment végbe a községben – némely megnyugvást is hozhatott a kálvinista polgároknak, mert azt is említettem, hogy száz esztendővel korábban bizony a jó híveknek nagyon oda kellett figyelniük, hogy mit is cselekszenek, mondanak, mert a községi és egyházi elöljáróság együttesen tartotta a népen a szemét. Már 1845-ben Mózes Mihály nótárius uram egyházi jegyzőségről való lemondásával megindult az egyházi és világi közigazgatás szétválása. Nótáriusunk példát mutatott, amit egyre inkább követtek a község vezetői, amit Papp Lajos egyháztörténeti munkájában így jellemzett: „Ekkor kezdődik az egyház és a község közti kapocsnak a lazulása. Mindinkább elmaradoznak a gyűlésről az elöljáróság tagjai, úgy hogy az egyház ügyeinek fennakadásáért Tatár János lelkész az elöljárókat okolja és 1860. január 4-én is az elöljáróság tagjai közül csak egynéhányan jelennek meg a gyűlésen, pedig akkor folyik a fegyver nélküli küzdelem az absolut kormány alkotmánytipró rendelkezéseivel, mely ellen nem csak a superintendencia (püspökség) tanúsít lelkesült és férfias magatartást, hanem a helybeli presbitérium s különösen annak lelkész elnöke.” Ne feledjük, hogy a közigazgatás kinek is tartozott számadással az önkényuralom éveiben. E küzdelem során 1861-ben az egyházmegye utasította egyházközségeit, hogy presbitériumukat a „népképviselet” alapján alakítsa meg. Ekkortól működik a huszonnyolc tagú presbitérium Szeghalmon is. Ettől függetlenül a presbiteri gyűlésekre még három évtized múltán is elvárták a községi elöljárókat, mint azt a gyűlésteremből, 1892-ből – szintén múzeumunkban őrzött (rongálódott!) – származó pad felirata tanúskodik: „J. Túri Sándor főbíró”. És mellette az esküdtek nevei olvashatók. Ezekre a névvel ellátott helyekre csak az illetékesek telepedhettek le, ha nem voltak jelen a terem eléggé foghíjasan festett (Mint mostanság a parlamenti nagyterem…). De hagyjuk eme torzsalkodást, mivel akadt épp elég szűk pátriárkánkban. Szintén Papp Lajos tudósít minket az egyház és a földesúr, D’Orsay Emil gróf között lefolyt egyezkedésről, mely az iskolaügyet érintette. Emlékezzünk, hogy grófunk „parkmániában” szenvedett. Nos, ebben az időben készült el „angolkertje” és pihentető sétái alatt igencsak zaklatta az iskolás gyereksereg zsivaja. De fordítva is! Említettem már, hogy a kastély előtt volt (1869-ig) a piac (a dézsmapince szomszédságában), melynek zaja, viszont az oktatást zavarta. Végül Tatár János és persze a presbiterek küldöttsége kiegyezett a gróffal, hogyha a későbbi piactér (ma Szabadság tér) túlfelén segít egy iskola létrehozásában, úgy a zajos társaságot „áttelepítik” oda. Az egyezség megköttetett, és felépült a „Balogh-iskola”. No, azonban grófunk sem örülhetett sokáig a pihentető parknak, mert bár azt tervezte, hogy az iskola épületét kertész-lakként fogja hasznosítani, de már megint a nők! A Festetics leányzó és Kárászné őnagysága addig rágta a gróf úr fülét, míg az uraságokat kiszolgáló katolikus hívek gyermekei számára iskolát rendeztetett be az épületben. A padok készítését Végh Mihály asztalosmesterünk vállalta (később pedig a kitört ablakok üvegezését „kittre”). Másik nagy iskolai beruházás alig két évvel később kezdődött, mikor „becses emlékezetű Petry István” hagyatékából az egyház nagy belső telekhez jutott gazdaházával és magtárával együtt. Előbb a gazdaházban nyitottak meg egy tantermet, tanítói lakással (harminc év múlva a Bocskai utcán építettek nagyobb tanítói lakot és ez az épület lett a későbbi „Központi műhely”), valamint a magtárat alakították át tanteremmé és tanítói lakká. Remélhetem még, hogy ismerős a szeghalmi füleknek a „Szabó-iskola” kifejezés a mai Baross (akkor még Tímár) utcán?
A nagy horderejű események sorában említettem, hogy 1863-ra befejeződött a Berettyó és a Sebes-Körös medrének ásása. A víz bizony hamar vissza is szorult nagy területeket hagyva immár szabadon. A fél évszázadig húzódó közös-legelő elkülönözés, mármint a földesúr és a közbirtokosság közötti felosztása is „bíróságon kívül” megtörtént. Szeghalom határa hamarosan jelentősen megváltozott. Farkasfoka, Kenderes és az Érmellék szőlővel lettek betelepítve, Nagylaposon, Zsombokoson és Körtvélyesen (Körtvélysarok) pedig mint hereföld lett művelés alá véve. Mindezek a birtokviszonyokat és a gazdálkodási formát jelentősen átalakították. Át is adom a szót a krónikaírónak: „a rétek felszabadultak, azoknak egy részéből szántóföldek, legelők, kaszálók, a közös legelőnek jórészéből (kivételesen a jó minőségű részéből) virágzó és termő szöllős és gyümölcsös kertek lettek, a művelési ágváltozás az egész határon szembetűnővé lett, a földművelés és gazdálkodás kedvező lendületet nyert…” (Kovács Gyula, 1910)
Kele József
