szeghalom története – SzeghalomHír.hu

Szeghalom története, 152. rész

lezo — Tue, 17 Aug 2021 05:15:30 +0000

INNEN-ONNAN A NEGYVENES ÉVEKBŐL 4.

A leányok (és némely asszonyok) szíve ismét hevesebben doboghatott. Az utcák kövezetét, néhol földjét kemény katonabakancsok döngölték. A kiképzési foglalkozások szünetében az határvadászaink a díszmenetet gyakorolták. A szép szál legények feszesen kihúzott testtel verték a port. De hát hagyjuk a hölgy szíveket. A legkisebb korosztály fiai sem voltak alávalóbbak vitéz katonáinknál. Amikor csak lehetett szintén poroltak komoly orcával, vagy mint nagyobb társaik hol a gyakorlatozásnál használt lövészárok és föld erőd „játszóterén” háborúsdit játszottak, vagy a lőtér környékén bóklásztak elveszett hüvelyekért, ami akkor nagyszerű gyermek-valuta volt. Ha esetleg éles lőszert találtak, arról keményen hallgattak, mert nem elég a katonai és hivatali szigor, ha kitudódott, bizony otthon is várt egy alapos porolás a nadrág hátsó felére

„Azt írja” barátunk, már májusban terjedelmes cikkben fejtette ki, hogy csapatzászlót illik adományozni a zászlóaljnak, mert a „szép hagyomány azt diktálja, hogy azok a községek, melyekből a csapat felállítódott, zászlóval emlékezzen meg hős fiairól”. Ezután többször is buzdít a nemes célra, hol más, például hazafiúi tűntetés kapcsán számolva be, egy-két mondatban kitért a csapatzászló nélkülözhetetlen voltára, fontosságára és jelkép erejére. Márpedig hazafias tűntetés, nagygyűlés és est akkor szép számmal akadt. Így a Revíziós Liga szervezésében, vagy éppen egy kaszinói estély, olvasó köri előadás, vagy éppen gazdaköri (kihelyezett) társas összejövetelen. Mindez bizony nem maradt hatástalan, hiszen a járás községei, a hozzátartozók, körök és egyletek szépen adományoztak a nemes célra. Néha csak ötven fillér került a közösbe, de bizony nem egyszer öt, vagy tíz pengő is… Június közepén külön meghívó került kinyomtatásra (szórólapként) és külön hasábnyi terjedelemben hívta fel újságunk a figyelmet a csapatzászló adományozó ünnepségre. Ugyanebben a lapszámban közel fél oldalon sorolták fel mindazokat a magánszemélyeket és közületeket, akik a csapatzászló ügyét támogatták. A legparádésabb hét vette kezdetét, mikor a különböző községekből összevont zászlóalj századai együtt masíroztak a Nagygyepen, gyakorolva az ünnepségre. Hogy a kedves olvasó is tisztában legyen a látvánnyal nézzük meg, hogy miből is állt a zászlóalj.

A teljes állományra feltöltött zászlóalj három puskásszázadból, egy nehézfegyver századból, egy kerékpáros századból (ez utóbbit 1941-ben megszüntették), híradós szakaszból, 7,5 cm-es fogatolt hegyiágyús ütegből (négy löveg) és gépkocsizó (Botond gépjárművek), valamint fogatolt vonatból állt. Mintegy ezerhatszáz katona teljesített szolgálatot.

Az alakulat csapatzászló avatására 1940. június 23-án került sor, mely végén a katonák letették esküjüket az új zászlóra, majd az alakulat díszmenetben távozott a közlegelőről.

… az egész ünnepség leglátványosabb, legimpozánsabb jelenet vette kezdetét, mikor t. i. az egész zászlóalj kemény díszlépésben vonult el legfőbb elöljárója előtt. Lelkes örömünk ujjongó lelkesedéssé erősödött, mikor végiglegeltettük szemeinket a szebbnél szebb, daliásaibbnál daliásabb katonafiaink sudár alakjain, kiknek súlyos léptei alatt csak úgy döngött a legelő sok vihart látott földje. – írta a helyi lap tudósítója. Talán csak jóslásokba bocsátkozott hírlapírónk, mikor a cikkben a következőket írta: újabb és újabb hadsorok jönnek, hogy meg sem álljanak kincses Kolozsvárig, vagy a Csiki havasokig. Történetesen júniusban még senki nem tudhatta, hogy az Erdélyt érintő magyar – román tárgyalások hogy fognak végződni, illetve a második Bécsi Döntés következtében – közel másfél hónappal később – hogyan fog alakulni a zászlóalj sorsa, feladata. Július első napjaiban azután hirtelen elcsendesedett Szeghalom.A sárréti fiúk a legfelsőbb katonai vezetés döntése értelmében felzárkóztak a román határra.

Zászlóaljunk Geszten, Méhkeréken és környékén vert új tanyát ahol azután, több mint egy hónapig ment a licitálás, hogy lesz-e háború a Román ellen, vagy sem. Ez a feszültség, illetve a látszólagos semmit tevés nem tett éppen jót katonáink hangulatának. Mint egyik szemtanunk néha „csempészett” levelei is éreztetik, bizony a „parasztember” sokat aggódott, hiszen otthon éppen a földi munkák dandárja várta a dolgos kezeket, melyek itt „ugrásra” készen várták, hogy megérkezzen az a „hadparancs”, ami egyre csak tolódott, heteken keresztül. Hej, pedig az aratás, a cséplés, a beszállítás. Hej pedig az a kis tehénke, disznó, bizony hívta a gazdákat. Nem honvágy volt ez, inkább az emberi, hétköznapi élet, a család körében folyó élet utáni vágy. Mert hiába énekelték, hogy „Horthy Miklós katonája…”, meg „Fent a Hargitán…” – és ha mód volt rá borozgatva „gondtalanul” dicsérve a katonaéletet. Leveleik, gondolataik otthon jártak…

Kele József

Szeghalom története, 151. rész

lezo — Mon, 19 Apr 2021 09:05:06 +0000

INNEN-ONNAN A NEGYVENES ÉVEKBŐL 3.

Még mindig negyven, valójában az erdélyi bevonulás előtti izgalmas idők, akarom mondani hetek, hónapok hangulata érződött mindenütt. Hogy ez semmivel sem legyen enyhébb, „Azt írja” barátunk is szívesen kontrázott rá. Például érdemes egy picinykét felvillantani a „Viharban” címmel megjelent vezércikk egy-két sorát: „Teleki Pál gróf iránymutató beszédében a politikát úgy definiálta, hogy az a nemzet örök fenntartásának és összefogásának gyakorlata s a keresztény politika, amelynek alapja a család, nem lehet egyéni érdekek versenye. A korlátozások, az áldozatok miatt ne panaszkodjunk, mindenkinek meg kell értenie, hogy ezeket a nemeztfenntartási ösztön kívánja így.” Hát szóval, valami ilyesmivel próbáltak lelket önteni – akkor – a kisemberek bizonytalan világába. Azután egy másik cikk, kicsit későbbről. „A Nemzeti Múzeum felhívása – a vasgyűjtőkhöz. …Montgomeryben egy indián asszony egy apró bronzszoborral jelentkezett az átvételi helyen. Kiderült, hogy a szobrocska ősi inka ötvös mű volt és az indián asszony 8600 pengőt kapott az „ócskavasért”. …A Nemzeti Múzeum felhívást intézett a „Fémgyűjtő központokhoz”, amelyben kéri, hogy a mennyiben muzeális értékű tárgy kerülne az átvevő megbízottak elé, úgy azonnal értesítsék a Magyar Nemzeti Múzeumot, hogy a talált tárgyat megfelelő értékért a szabályoknak megfelelően átvehesse.” Ah! És ez az optimizmus nyolcvan esztendeje. És még csodálkozunk, hogy a népek a rígisíget inkább magángyűjtőknek, meg ha bronz akkor másnak kótyavetyélik el. Kinek van ugyebár kedve alamizsnáért toporogni, a bizonytalanra, mely még a törvényességet is megpendíti… Pedig magam tudom, hogy mennyi tárgy került elő a vasgyűjtések folyamán és végül az átvevő (Emlékeznek még Garagulyra?) ingyen segítette be a múzeumunkba. Igaz, nem ősi szobrokról volt szó, de több száz tárgy úszta így meg a megsemmisülés, korának megsemmisülésének tragédiáját. A cikk a továbbiakban kitért a vasgyűjtés katonai-stratégiai fontosságára is, mint a hazai fejlődő nehézipar nélkülözhetetlen nyersanyag bázisára. Ezen keresztül e nehéz, vérzivataros időkben, hogy a haza „védelmi képességei” növekedhessenek, az általános takarékosságra szólította fel az olvasókat. Ugye, „A haza minden előtt!”- olvasta ezt Király Miklós is a Berettyó Szabályozó Társulat igazgató-főmérnöke is. Takarékosság! De hogyan is lehet takarékoskodni egy Társulatnál, ahol évtizedes gyakorlata volt a munkáknak? Neki, mint mérnöknek rendszeresen be kellet járnia a szakaszt egészen Bihar Vármegye határáig, ahol végül a szomszédos Újfalu körzete kezdődött, sőt Komádi alá is el kellet mennie, mert vízügyileg a Sebes-Körös is a keze alá lett utalva. Azután még ott vannak a nagy- és kis csatornák, zsilipek, átereszek százai, hogy a hidakról szó se essék. A maga részét hamar letudta azzal, hogy a napi kikocsikázást heti egyre csökkentette le (télvíz idején arányosan csökkent az autóbérlet díja Maróthynál), így nem egy hét alatt járta be a területet, hanem egy hónap alatt… A kiesett ellenőrzést pedig napi telefonos körhívással pótolta. Hogy ez hogyan zajlott valakit érdekelne, az böngésszen bele Csoór István bátyánk a Nap sohase nyugszik című munkájába. De ez csak egy takarékosság! Ott volt még a munkabérek heti kifizetése. Az ám! Mekkora pocséklás, kiesett munkaidő, mikor a soktucatnyi gátőr, gépkezelő Szombaton egyszerre otthagyva munkahelyét bekarikázik Szeghalomra, jogos (vagy meg nem szolgált) béréért?! Hogy is ne! Majd a pénztáros Szombat reggel elindul és körbejárva a gátőröket és szivattyúkat kiosztja a munkabéreket. De a kocsira (homokfutóra) Szombaton neki van szüksége. Hát, majd Fenyődit a gátőrök viszik ki, egyik a másikig kerékpárral, stafétában! Pompás! No, itt álljunk meg egy pillanatra! Fenyődi, Fenyődi. Azt tudtam, hogy a Társulat pénztárnoka volt, aztán slussz. Később a Társulati jegyzőkönyvből megtudtam, hogy József keresztnévre hallgatott szintén. De egy név, számok sorai nem sokat mondanak egy emberről. Azután mintegy tizenhárom éve olvastam Boromisza Zsolt Álmom Szeghalom visszaemlékezésének kéziratát ahol „Fenyődi bácsi… a Társulat nagypocakú, hatalmas pénztárosa volt. Mindig nála volt a hosszúszárú tajtékpipája, amely olyan öblös volt, hogy egy-egy tömésre legalább csészényi dohány belefért.” Tehát, Fenyődi József jó fél évszázad után életre kelt. De nézzük meg, hogy Király mérnök takarékossági ötlete, hogyan vált be a valóságban. Csoór Pista bátyám így örökítette meg: „Akkor indultak az iskola elől, mikor az iskolások az iskolába. Ilyet még nem láttak a gyerekek! Soknak tátva maradt a szája. Nem mindennapi látvány. Egy vékonydongájú ember bicikli hátulján visz egy dromedárt, akinek a testsúlya vígan veri a száztíz kilót. A sovány ember úgy fújtat, mint a kovács fujtatója. Nyög csüngeti a nyelvét, a kövér meg pipál hátul és tenyerével lapogatja a gurizó ember hátát, mert ráhullott a pipa parazsa.” Így idult a takarékosság első útja. A furcsa pár a hídrámpán gyalogosan jutott fel, majd elvergődtek a Foki hídig. De ekkorra a „sofőr” ki is dölt. A staféta másik menetét vállaló gátőr, még bírta volna, de a kerékpár küllői adták meg magukat félúton a másik váltásig. Ezzel a meggyőző érvvel Király mérnökünk le is tett a haza ilyetén való megmentéséről…

Kele József

Szeghalom története, 150. rész

lezo — Tue, 13 Apr 2021 05:57:07 +0000

INNEN-ONNAN A NEGYVENES ÉVEKBŐL 2.

Tavasz! 1940-ben korán érkezett. Ugyebár a Berettyó és Sebes-Körös árvizének megfékezésében aktívan kivette a részét határvadász zászlóaljunk itt állomásozó három százada is. Azután pedig folytatták kiképzésük néha unalmas mindennapjait. Hagyjuk most őket és nézzünk körül rezedaszagú kisfalunkban. Máris itt van témának a gimnázium. Mert, ha 1940, mert ha tavasz, nem kisebb rendezvény sorozat vette kezdetét, mint Péter András születésének centenáriuma, melyről az általa alapított gimnáziumnak igencsak illik megemlékezni, természetesen a református egyházzal és az Olvasó Egylettel szoros együttműködésben. Erre az alkalomra a gimnázium ifjúsága, az Önképző kör külön műsorral állt a nagytiszteletű publikum elé. Vendégszerepeltek a két szomszédos településen is, ahol kihelyezett osztályai (partikulái) működtek a középiskolának, Dévaványán és Vésztőn. De ez mind semmi! Nem volna Nagy Miklós igazgató „Nagy Miklós”, ha a gimnázium népi szellemiségének helyt adva, no meg az „Azt írja” barátunkkal való jó viszonyát kihasználva, ne jelentetett volna meg április és május hónapban cikksorozatot Szeghalom nagy szülöttéről, a gimnáziumalapító „parasztnábobról”, Péter Andrásról. És a nép fiának, ki írhatott volna méltóbb cikket, mint a nép fia, az „őstehetség mozgalom” előtt felfedezett Szabó Pál író (akkor már). Csak úgy megsúgva. Szabó Pali bácsi „befutása” mögött nem kisebb irodalmi-politikai figurát kell keresnünk (és találnunk), mint Móricz Zsiga bácsit, aki ugyebár Szeghalom „közeltörténelmi” múltjában is bőven szerepelt. Mert ugye. Tildy Zoltán képviselősége, gimnáziumi közszereplés… Hát, Szabó Pál is tartott felolvasó esteket az András Bálon, irodalmi találkozókon, meg egyebek, tehát helyben sem volt ismeretlen. A ominózus cikksorozatnak a címe pedig igazán szívmelengetően hatott a szeghalmi atyafiakra: „Péter András a főgimnáziumalapító”. Hú! A szeghalmi gimnázium, mint „főgimnázium”! Ez igen! Főleg, ha tudjuk (mert miért ne tudnánk), hogy Péter András még hat osztályos gimnáziumra tett alapítványt, melyből Nagy Miklós – a kor szellemét és igényét felismerve – nyolc osztályos reálgimnáziumot varázsolt elő. Szóval az a „főgimnázium”, kicsit fellengzősen hat oly korban, mikor a közelünkben Békés és Szarvas büszkélkedhetett ilyen patinás intézménnyel. Mondjuk azok évszázados múlttal rendelkeztek, de mondjuk ki azt is, hogy a szeghalmi középiskola viszont vonzáskörzetével elérhette volna (!) ezt a címet.

De lépjünk tovább! Ha már gimnázium, ha már május… Ha valaki olvasta Boromisza Zsolt Álmom Szeghalom című könyvét, akkor abból megtudhatta, hogy a harmincas-negyvenes évek kamaszainak egyik virtuskodása kimerült abban, hogy a Berettyó-Ölyvös zsilipjén ki tud közülük átsiklani, vagy homogén vízállásnál átevickélni az egyik oldalról a másikra, mikor a zsilipkapuk nyitva vannak. Hát kérem szépen, lelkük rajta. Most, mikor kormányprogram a tanmedencék (uszodák) ilyen-olyan programja idején már szokatlan és megdöbbentő, már csak a vízminőség miatt is, hogy valaki a Berettyóban lubickoljon. Most nem a szabadidőben és nem felügyelet nélküli esetről lesz szó. Koppányi Imre tanár úr sokat adott a sport minden ágára, szíve szerint öttusázó bajnokot nevelt volna minden diákjából. Így az úszás is tananyagában szerepelt. A korán jött májusi melegben a hetedik osztályos tanulókat levitte a híd mellé a Berettyóra úszni (mire a községi strandra kiértek volna, vége az órának). Az Ölyvös beágazását, a viszonylag csendes vizet választotta erre a célra. Diákjait, mielőtt a vízbe eresztette, kioktatta a zsilip közelében való óvatos magatartásról. Ezután kezdődött a foglalkozás. De, adjam át a szót „Azt írja” barátunknak: „a diáksereg már öltözködőben volt, mikor a parton megjelent Szabó Endre VII osztályos magántanuló s egyenesen fejest ugrott a vízbe, megkezdte tréningúszását. Mivel a testnevelőtanár előző figyelmeztetését nem hallotta, Koppányi Imre azonnal küldött két diákot, hogy menjenek a parton Szabó Endre felé és figyelmeztessék a diákok számára kijelölt tilos vonalra. A kijelölt diákok ezt meg is tették, de Szabó Endre aki jó úszó volt bízva ügyességében és erejében figyelmeztetésükre csak megvetőleg intett a kezével. Ezután pillanatok alatt, tehát oly gyorsan, hogy koppányi tanár közbe sem léphetett, hirtelen berántotta a zsilip alá a befolyó víz, s ott aztán végzett is vele, mert a legszorgosabb kutatás mellett sem találták meg kétségbe esett társai, sem a minden erővel dolgozó tanárja.” Nem példabeszédként, de közeleg a melegebb idő, meg a tavaszi zsongás, a felhőtlen kék ég alatt és az ifjak buzduló vérében… A holtestet végül néhány nap multán vetette fel a víz (1940. Május 30. Csütörtök) a Berettyónak már a zsilip és híd alatti részén. „A diák édesapja egy pestkörnyéki lelkész, nem tudta megvárni elveszett gyermeke testének megtalálását s már előbb elutazott Szeghalomról” …

Kele József

Szeghalom története, 149. rész

lezo — Sat, 20 Mar 2021 17:51:53 +0000

INNEN-ONNAN A NEGYENES ÉVEKBŐL 1.

Ha lassan is, de elérkeztünk a huszadik század magyar történelmének második legfájóbb évtizedéhez. Ez persze akkor, ott még nem látszott. A Miklós napi, karácsonyi és újesztendei társas vacsorák ünnepi köszöntői mind a magyar egyesülést, a kormányzót és a feltámadó Magyarországot üdvözölték. Érdekességként (milyen újdonság!) az „Azt írja” barátunk vezércikkben számolt be a Németországban munkát vállaló mintegy tizenötezer magyar életéről, melyet a magyar munkaközvetítő munkatársai rendszeresen ellenőriztek. Az élelmezésnél külön kiemelte, hogy a német fél költségén (!) hazai forrásból – élelmezési pótlékként – havonta öt kiló szalonnát, négy kiló tarhonyát és öt liter bort biztosítanak a munkavállalóknak. A szállásról a magyar bizottság megállapította, hogy a munkások elhelyezése minden honi lehetőséget felül múlt. Azután persze következett a keresmény, mej újság kománk szerint arányos a nehéz fizikai munkával. És példaként említette, hogy a munkás négyszáz márkát tudott megtakarítani és a hazai bankokba (ismételten német költségen!) átutalni, ahol a kormányközi egyezmény alapján a magyar bankok a legjobb árfolyam mellett váltották a Márkát, Pengőre. De mindez semmi! Mert arról is olvashatott a sárréti lapforgató, hogy ha takarékosabb életvitelt folytatott a kinti atyafi, akkor motorkerékpárt, háztartási gépeket is küldhetett/hozhatott haza, vámmentesen. Ugyebár közérthető, hogy mindezzel nem kívánták a hazai munkaerő felesleget Német honba csábítani. Isten látja lelkem, így nyolcvan esztendő távlatából, nem célozgatok semmire. De, ekkor került például kardán meghajtásos kerékpár Szeghalomra. Biztosan van még oly honpolgárunk, aki emlékszik rá. Ugyanebből a korból őriz egy Braun márkájú karbid kerékpár első lámpát múzeumunk, hiszen nem minden német igényt tudott kielégíteni a Bosch-cég. Csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy e lámpának a magyar „testvére” petróleummal működött. Kicsit tompább fényű, kicsit kormos, de magyar. No, de mégiscsak 1940-re fordult a naptár. A takarékosság jegyében nyúlfarknyi farsang volt. Még a vitézi bál sem a régi. Nem településenként, nem járásonként tartották meg, hanem pénzeiket összeadva Békésen tartottak Megyei Vitézi Bált. És szép lassan a köztudatba beültették az ország gyarapítás következő lépését, a „kétmillió magyar testvérünk” a határ túloldalán: „közel kétmillió magyar testvérünk most ott él a határ túloldalán és ott élt már akkor is, amikor a mostani birtokosok nyájaikat terelgetve maguk előtt szivárogtak át a Kárpátok lejtőin, hogy azután tér és helyfoglalásukkal jogcímet nyújtsanak utódaiknak országrészek birtokbavételére.” Természetesen a magyar politika nyílt, nem fondorlatos és békekereső. De! Az olasz kormány és sajtó mind többet nyilatkozik a magyar jogos igények maradéktalan kielégítéséről. Tehát nem mi, hanem ők. Körülbelül ez a cikk, melytől kezdve ismét közbeszéd tárgya lehetett a kártyaasztaloknál a „Mindent vissza!”. Mondjuk mindez várható is volt. Miért is került Szeghalomra a 32. honvéd Határvadász zászlóalj? Hát igen. „Ha nem megy szép szóval, megy erővel!” Előbb azonban még csak készülgettek határvadászaink. Jelenlétükkel emelték a Március 15-i rendezvény fényét, illetve áprilisban szervezetten (és megjegyzendő hatásosan) segítettek a Sárréten az árvíz elleni védekezésben.

De nem hagyhatom ki két prominens szeghalminkat, Nagy Miklós gimnázium igazgatónkat és lelkészünket Tildy Zoltán országgyűlési képviselőnket sem. Az előbbi nagybányai Horthy Miklós országlásának huszadik éves ünnepségén mondott nagy ívű köszöntő beszédet a kormányzó köszöntésére, mely „minden eddig elhangzott beszéde közül a legnagyszerűbb volt”. Két héttel később pedig megyénk fiatal, frissen választott főispánja látogatott el Szeghalomra, ahol a száz terítékes zártkörű ünnepi vacsorán Tildy Zoltán emelkedett szólásra és köszöntő beszédet mondott, mely „minden eddig elhangzott beszéde közül a legnagyszerűbb volt”. Úgy tűnik tollnokunk nem nagyon figyelt korábbi tudósítására…

Távol állnánk a hűségtől, ha nem említenénk meg néhány apró dolgot. Így van ez, mikor a Földmívelő Munkás Egylet, mint a szeghalmi Nemzeti Munkaközpont székhelye, kubikusok részére tanfolyamot szervezett. Ezen az alábbi témákat érintették: Általános ismeretek, amit Záborszky Kálmán római katolikus tanító adott elő; közgazdasági ügyek, előadója dr. Forgách Béla tiszteletbeli főszolgabíró; katonaügyek és levente intézmény Nagy Pál magyar királyi honvéd őrnagy járási katonai parancsnok tolmácsolásában; és légvédelmi és tűzoltási ismeretek, amit Szalatnay Endre községi jegyző adott elő. Ha már említettem Nagy Pál őrnagyot, mint járási katonai parancsnokot, őhozzá tartozott néhány központi rendelet is. Többek között a fuvarosokat kényelmetlenül érintő rendelet, ami szerint csak meghatározott útvonalon, arra kért engedéllyel haladhatott és csak korlátozott számban. Vége a „szép időknek”, mikor amennyi fuvar csak adódott, bárhová mehettek. De Nagy Pál nevéhez fűződik, hogy a körösi hajósokat is listára vették. Pontosabban hajóikat, melyek számot kaptak, folyó, hordképesség szerint…

Kele József

Szeghalom története, 148. rész

lezo — Mon, 15 Mar 2021 12:31:04 +0000

1939-es levelezőlap Körösmezőn az orosz (szovjet) és magyar határ sorompójánál készült felvétellel.

VILLANÁSOK A HARMINCAS ÉVEKBŐL 33.

Tartozunk az igazságnak azzal, ha nem csak a kárpátaljai bevonulásról és a 32. honvéd Határvadász zászlóalj megalakulásáról ejtenénk szót ebben a részben. Aki korábbi részekből emlékszik még az „ínségmunkák” biztosítására, melyekért Tildy Zoltán is többször felemelte szavát a megyegyűléseken (még országgyűlési képviselősége előtt), az azt is tudja, hogy ezek legtöbbször kubikos munkát jelentettek Vagy gát- és csatornaépítést, vagy pedig útépítést. Most ismét a kubikos munka került előtérbe. „Azt írja” barátunk május közepén megjelent lapszámában olvashat egy tudósítás az alábbi címmel: „Sárréti kubikusok a Kárpátalján”. Igen ismét szükség volt a szegény nép fiaira. Most azonban nem kellett politikusainknak kilincselnie sem a megyénél, sem ott fent a magos minisztériumokban, hogy e munkások megfelelő bérezést kaphassanak. Munkájukra az országnak és a honvédelemnek volt immár szükségük, a keresetük is több volt, mint amit itthon kaphattak volna verejtékezésükért. Most a honvédség fizette őket, munkájukat nem uradalmi számadók értékelték, hanem mérnök-katonák és nem maguknak kellett leküzdeniük a nehéz feladatokat, mert ott szorgoskodtak körülöttük a honvédség utász alakulatai. Miért kellettek az alföldi kubikusok a hegyekbe? Az igazság, hogy utat építeni. Történetesen Volocig vezetett vasút (és át a határon) a Fekete-Tisza völgyében, de onnan se jobbra, sem balra használható út (szekércsapáson kívül) semmi. Még a vereckei határátkelőhöz sem, ami egy karnyújtásnyira volt. Innen a legközelebbi határátkelő pedig déli irányban Körösmező volt, de a két hágót nem kötötte össze út. Itt kívánom megjegyezni, hogy közúton Volocra is nehéz volt eljutni. A vonatnak pedig a sínjeit a Tisza-ágon még mindig a Monarchia idején épített gerendahidak tartották. Mindezeken a gondokon igyekeztek segíteni. A voloci Tisza híd, a vonat kerekei alatt ekkor épült, mint ahogy ma is használják a Voloc – Körösmező autóval járható utat, ez utóbbin dolgoztak Szeghalom és a Sárrét fiai. Végül újság barátunk novemberben adott hírt hazatértükröl. De ha már újságunknál tartunk. Kicsit megkésve. Még a húszas évek végén lehetett olvasni, hogy annak szerkesztői székébe Nagy Miklós gimnáziumigazgató Fülöp Károlyt segítette be, hogy minél jobban kivédhesse a gimnázium elleni támadásokat, illetve tájékoztathassa a közönséget az iskola ügyeiről. Fülöp Károly 1934 végéig tett eleget ennek az áldásos feladatának, őt Dr. Ikrich Arnold közjegyző követte, míg végül ezt (és a cenzor) feladatát Dr. Koppányi Kálmán községi főjegyző vette át. Ez utóbbi azonban nem demokratikus alapon nyugodott. Voltak olyan politikai megnyilatkozások országosan a sajtóban, amihez a fensőbbségnek nem fűlött a foga (lett légyen kaszáskeresztes, szociáldemokrata meg hasonlók) és úgy döntött, hogy a helyi lapok tartalmi felügyeletét a közigazgatásra bízza, történetesen a jegyzőkre. Ettől kezdve jegyzője válogatta, hogy milyen lap legyen a lap. Nálunk szerencse volt, hiszen Koppányi főjegyző a korábbi gyakorlatot folytatta. Ha már megemlítettem a gimnáziumot. 1939-ben ismét szeghalmi diákok jutottak el a Felvidékre! Nyári tanulmányi kirándulás keretében diákjaink „villámlátogatást” tettek Kassán, ahol lerótták kegyeletüket második Rákóczi Ferenc sírjánál, majd ismerkedtek a város történelmi nevezetességeivel. Tehát, mint láttuk a fentiekből, az „Ország-gyarapítás” több irányban is segített Szeghalmon. Ugyanakkor okozott is kényelmetlenséget is. Ilyen volt például, hogy a nyár folyamán a Debreceni 6. Dandár parancsnoksága légvédelmi riadó-gyakorlatot rendelt el – a gyakorlat vezetése Szeghalmon állomásozott. Egyes szemtanuk szerint a „parancsnokság” éppen úgy viselkedett, mint nem oly régen a PV-sek hasonló gyakorlatokon (úgy harminc év előtt). Telefon, papír, kávé, szivar (meg bor is sültek), oszt’ „Mindent bele!”. A legrosszabbul megint a népek jártak. A járási levente szakasz, meg a földtulajdonosok. Mert ugye jött a telefon, hogy repülők gyújtó lapokat hajigáltak Cséfányban. No, a leventék, ucu-neki, a legrövidebb úton tömegében rohantak ásóval, tűzcsapóval a mintegy nyolc kilométerre lévő „égő búzatáblához” és bizony lelkiismeretesen szét is csapkodtak a kaszálásra érett búzatáblán. Ott bizony tűz sem lobbanhatott volna később. Azután persze ment a jelentés a vész sikeres elhárításáról telefonon. A szegény gazda pedig vakarhatta a kalap alattit, mikor a komákkal már letárgyalta, hogy melyik nap mennek a táblának. Fogta magát, visszaakasztotta a kaszát a gerendára és másnap betéblábolt Szeghalomra, a parancsnokságra a tenyerét tartva a „keletkezett kár” ellenértékéért. Kapott is egy bont, amivel tovább kutyagolhatott a Községházára… Sokkal jobban jártak a falubéli gazdák, pógárok. Őket kevésbé feszélyezte az elsötitési és éjszakai kijárási tilalom – az csak asszonyt érheti – a Szálló, a Kaszinó, Olvasóegylet, Gazdakör szépen kártya-barlanggá alakult. Elvégre, aki időben nem tudott hazavergődni ebben a szigorú világban, jobb, ha ki sem mozdult, mert a járőröző leventék felírhatták a nevét! Az sem baj, hogy nem volt villanyszolgáltatás. Előkerültek a tizenéve porosodó petró- és acetilén lámpák, meg a gramofonok. Ebben a bezártságban a légó-gyakorlat vezetői is szívesen osztoztak…

Kele József

Szeghalom története, 147. rész

lezo — Sun, 07 Mar 2021 11:39:54 +0000

VILLANÁSOK A HARMINCAS ÉVEKBŐL 32.

Mondanom sem kell, hogy a magyarlakta felvidék visszatérte után igencsak magasan jártak a kedélyek. Mindezek között a Magyar Élet Mozgalom, zászlóbontása, keresztény-fajvédő eszmeisége lelkes híveket talált itt a Sárréten is. Hogy ez a visszacsatolás nem ment minden bonyodalom nélkül, jól mutatta az is, hogy az „Azt írja” barátunk, meg az országban laptársai főoldalon számoltak be – mi esetünkben – január 22-én a cseh határőrök és honvédjeink összetűzéséről, melynek során hat honvéd és egy ruszin hölgy vesztette életét. Mindezek mellett az új honvédelmi törvény és egyéb nyalánkságok, mint a gépesített háború, a légoltalom, a háborús gazdaság mind fűszerezte a revizionista híreket. Közben kora tavaszon már nyílt titok volt, hogy Németország végleg eltörli az immár reszketeg Csehszlovákiát Európa térképéről. Persze a részletekben finoman súgtak a magyar szövetségesnek. Ennek alapján a honvédség felkészült, hogy 1939. március 15-én bevonul Kárpátaljára. De kérem szépen! Közben a ruszinok lakta terület autonómiát kapott a csehektől, majd márciusra kikiáltotta függetlenségét, saját leendő haderővel. Hát ez nem jött össze, mert bevonultunk. Mondjuk nem ment oly simán, mint a felvidék esetében. Egyrészt mert a SZICS-gárda valami ezerfőnyi csoportja ellen állt. Több száz fős veszteségükkel szemben a hazai források hatvanöt magyar katona elestét közölték. Talán nem a legszebb (mossuk kezeinket) volt, hogy a hatszáz elfogott gárdistát átadtuk az ukránoknak, akik rövid úton kivégezték őket. Még voltak torzsalkodások a szlovákokkal ami „Kis háború” néven vonult be a történelembe, de ezt már nem taglalom. Viszont – bár nem háborús hősi halottként emlékeznek meg róla – mégis ismét megemlítem Fehér László nevét, aki március 14-én Kassán életét vesztette. Temetésére szüleinek ingyen vasúti jegyet biztosított a honvédség. Sajnos őt tekinthetjük Szeghalom első háborús hősi halottjának, hiszen egy mozgósított hadsereg tagjaként hunyt el. De ha már tavasz és mozgósítás, nem is kell elmennünk Szeghalomról. Április 14. Megkezdődött a Szeghalmi járásban a toborzás. Felállításra került a 32. Honvéd Határvadász Zászlóalj. Egy kicsit meg kell állnom. Hányan és hányan megkérdőjeleztem abban az állításomban, hogy a 32-esek Szeghalmon és környékén alakultak meg. Mert ugyebár Sebő Ödön nagyszerű műve a Halálra ítélt zászlóalj a Gyimesi-szoros hős védelmét írta le. Tanulmányok tucatjai neves történészek által foglalkoztak a zászlóaljjal. Itt megsúgom, hogy a gyimesi harcokból készített rövidfilm többek között Kosaras Péter Ákos kommentálásában igen megragadott. Szóval mindenki mindent tudott a zászlóaljról csak azt nem, hogy szeghalmiak, környékbeliek adták a legénység, tiszthelyettesek, altisztek többségét és a tiszti állomány jórészét. Végül mégis áttuszkoltam (-tuk) a köztudatba és 2020-ban sikerült emlékhelyet avatni számukra, ráadásul a volt parancsnokság előtt. Már csak ezért is büszkének kell legyek, mikor e sorokat pötyögöm, itt a Könyvtár kazánházában, ahol a zászlóalj parancsnoksága székelt… Tehát, áprilisban megkezdődött a sorozás. Nem csak az alkalmasnak nyilvánított legények voltak büszkék, de bizony a kisfiúk is. Ahogy megkezdődött az elsők kiképzése, az utca porában, a libalegelőn apró mezitlábak verték a port, vállra vetett botpuskával forgolódtak a legénykék naphosszat. A zászlóalj teljes állományra csak októberre töltődött fel, mikor a honvédség igénybe vette a közintézményeket, egy két nélkülözhető iskolával egyetemben. Addig bizony katonáink otthon töltötték „szabadidejüket”. Vass Józsi bácsi mesélte, hogy a szomszédban lakó honvéd (határvadász) reggel elindult szolgálatteljesítésre, egyenruhában, derékszíjasan, szuronnyal, puskával. De papucsban! Hiába, aki otthon érzi magát… Itt jut eszembe az ősi mondás. „Ereszd be a tótot…” A gazdakör jegyzőkönyvét lapozgatva – a bérleti szerződésen kívül kiderül, hogy bár a szerződés csak a nagyteremre és a konyhára vonatkozott, a katonaság szép lassan „belakta” az egész székházat cakkum-púder a raktártól, fásszíntől kezdve a padlásig. De nem is lennének katonák a katonák, ha a leltárjelentésben nem szerepelt volna „megmagyarázhatatlan” hiány. Ezen hiányok között érdekes módon poharak és jó másfél akó bor is szerepelt. Tehát bakáink is rá- rájártak a Gazdakör készletére, mint a muslincák. Talán (erősen feltételes módban) rendszeretőbbek volta a presbitérium tanácstermének lakói – mégis csak pap és országgyűlési képviselő volt a szomszédjuk… A legszigorúbban azonban a Gazdasági Ismétlő Iskolába bekvártélyozott híradósok lehettek fogva. Egyformán távol esett a falu és a Don-kanyar kocsmája…

Kele József

Szeghalom története, 146. rész

lezo — Fri, 26 Feb 2021 12:34:42 +0000

VILLANÁSOK A HARMINCAS ÉVEKBŐL 31.

Éppen, hogy kiheverték a szeghalmi pógárok a „1938 a mienk!”-keken való derülésüket, ismét nagy izgalmak között találták magukat. Egyből a nyáron itt volt az Eucharisztikus Világkongresszus, ahová a világ minden tájáról, ahol római katolikus közösség létezik, áramlottak a küldöttek hazánkba. Érdekes lett volna látni az anschlussos fajárja német egyházfit (mert bizony volt köztük is hitlerhívő) amint negédesen bájcsevejt folytat a kongói néger, vagy brazil mesztic kollégáival. És akkor még! Augusztus 18-án Székesfehérváron összeült az országgyűlés és országalapító Szent Istvánunk emlékét törvénybe iktatta, a nagy uralkodó emléknapjaként pedig 20-át jelölte meg. Tudják a Tildy-féle „Új kenyér” és a Rákosi-féle „Alkotmányunk ünnepe” napja került Szent István helyébe… De mit tesz Isten, még ennél is lélegzetelállítóbb események foglalták le a kaszinózó, kuglizó, borbélyra váró emberkéket. Valahol tőlünk északnyugatra egy pemzli bajuszos emberke (mert nem volt Heraklész alkat) Azon elképzelése után menve, hogy minden árja németet egy birodalomban egyesítsen, forrón kezdett érdeklődni a Csehszlovákiában élő mintegy három és félmillió német kisebbség hogyléte iránt. Olyan jól blöffölt (inkább amerikai kártyát játszott volna), hogy végül Anglia és Franciaország is ellátogatott Münchenbe, hogy a szudétanémetek „felszabadításával” megelőzzenek egy háborút. Csak mellesleg megjegyezve. A. H. úr, nagyon nem akart csetepatét kezdeni a kis szomszéddal, mert saját katonáit még nem tartotta képesnek a győzelemre. Ami minket (kaszinózókat, kuglizókat stb.) érintett e müncheni egyezményből az –ahogyan Fülöp Károly nevezte – B. Muszájinni megjegyzése volt: „A német nép kérdésének rendezése után igazságot kell adni a magyar, szlovák, ruszin és lengyel érdekeknek is”. A magyar igények (vissza a Felvidéket!) rendezésére, a négyhatalmiak a két fél tárgyalóasztalhoz való ülését javasolták. Szóval a komáromi (Komarno) tárgyalásokat a sajtodmányok és a rádió egyaránt ecsetelte hazánkban, új témát dobva be a köztudatba. A revíziós tábor fokozta a propagandát. Természetesen, ahogy ez lenni szokott, mindkét fél ceruzája a legnagyobb és legkisebb területi liciten hullámzott, emberek százezreinek sorsán, és természetesen eredménytelenül. Ez már annyira megfeszültek a kedélyek, hogy azt már az „Azt írja” barátunk sem hagyhatta szó nélkül. „Elég volt… Azután jött az első hír. Az Ipolyság és a sátoraljaújhelyi kisállomás azonnal felszabadul. Az első gondolat erre a hírre, minden magyar lélekben ez volt: Csak!?… De azután igyekeztünk fegyelmezettek lenni, s önmagunkat csitítgatva mondtuk, ez csak az első lépés, a tárgyalások megindulásának előfeltétele s hamarosan sorra kerül a többi is, az egész magyar Felvidék.” Eme cikkrészlet előtt „spontán” népgyűlés volt Szeghalmon. barátunk igazán romantikus hangvételű cikkben írt tájékoztatást az eseményről. „Verőfényben úszott vasárnap, e hó 9 én Szeghalom község, de különösen a református templom és az országzászló környéke, amikor az istentisztelet után a község közönsége az országzászló körül gyülekezett. A szeghalmi társadalmi egyesületek hívták össze ezt a nagygyűlést, hogy községünk is hallassa szavát, hogy mi a követelése, hogy mi legyen a követelése Magyarországnak és a magyar kormánynak, a nagyhatalmak müncheni határozata után a szétdarabolásra itált Csehszlovákiával szemben. Az országzászló körüli teret teljesen ellepte a közönség és gyönyörű képet mutatott a nagygyűlés, amikor az összes társadalmi egyesületek zászlóikkal a térségen felálltak.” B. Szabó Sándor községi bíró nyitotta meg a gyűlést, ezután egy gimnazista hazafias verset szavalt (a címét lehagyta a szerző) és őt Tildy Zoltán, mint a választókerület képviselője vette át a szót. Ismertette a néppel a Münchenben hazánkra nézve kedvező helyzet kialakulását, majd részletezte, hogy milyen magatartást kell tanúsítani, hogy e kedvező helyzet véglegesen is kedvezővé váljon. Ugyebár alig pár perccel korábban még a megértésről, segítésről beszélt híveinek… Azután teltek a napok és hetek, közben Bécsben vért izzadtak a Csehszlovák követek és egy szép „vasárnap” barátunk új cikkel lepte meg olvasóit. „Szeghalmiak a kassai bevonuláson. El ne csodálkozzék ezen a címen a nyájas olvasó, mert bármilyen örömmel is mentek volna a szeghalmi honvédek is sajnos, csak a szeghalmi civileknek jutott osztályrészül, hogy részt vehettek november 11-én ezen a lélekemelő gyönyörű ünnepségen. Harminchét tagú lelkes kis társaság indult el a szeghalmi kaszinói vacsorán gyülekezve november 10-én éjjel egy különjáratú autóbusszal, hogy az egész éjszakai töredelmes utazást semmibe véve részt vehessen a kassai bevonulási ünnepségen.” Ezt követően a sorok szerzője leírta mindazt, amit láthatott (kevesebbet, mint a Filmhíradó). Egy dologban tévedett. Volt szeghalmi honvéd is a bevonuláson (legalábbis egyről tudunk) – az alakulatot ne kérdezzék. Fehér László honvéd az Újtelepről.

Kele József

Szeghalom története, 145. rész

lezo — Wed, 17 Feb 2021 17:23:23 +0000

VILLANÁSOK A HARMINCAS ÉVEKBŐL 30.

Valamikor 1935-ben az „Azt írja” barátunk hatalmas cikkben emlékezett meg a körösladányi Kaszáskeresztesek gyulai peréről. Ha valakinek nem ugrana be ez egy nagyon nemzeti szervezet volt, amelyik általános jólétet ígért anno, ami hab a tortán, hogy az akkori legszegényebb földmíves megyék legszegényebb földhözragadtjai hizlalták fel tömegbázisát. Bács, Csongrád, Békés és Bihar megyékből… Hát, ladányi barátaink kicsit megorrolták, hogy létező pátjuk nem állíthatott jelöltet a választásokon, sőt még igazságos földjuttatásban sem részesültek… Ilyen ez. Most (már abban az időben, melyről történetünk szól), már senki nem beszélt a „Kaszásokról”, mert találtak jobb pártot maguknak, akik szintén a nagyon-nagyon nemzeti genetikát részesítették előnyben, mint az általános jóléthez vezető utat… Csak ez a tömörülés nyilas testvérekből állt. Arra nem panaszkodhatunk, hogy nem volt hírverésük a mi nyilasainknak, akiknek híre még Budapestre is eljutott, bár nem nemes tettük, hanem éppenséggel begyepesedett korlátoltságuk révén. Mint az egyszeri falusi kisnyilasok többségének. De menjünk e (saját!) véleményen túl. 1938-ban (és később) a választásokra a nyilasok is készültek és optimistán hirdették, hogy „1938 a mienk!”. Hát éppenséggel nem lett az övék, de azért mérhető és jelentős népek álltak mögöttük. Ez annyira felbátorította őket, hogy elkezdték összeállítani az úgynevezett „Fekete Könyvet”. Érdekes irománynak ígérkezett, melyre – főleg faluhelyen – sok főtestvér hivatkozott úgy, hogy ők mindenkiről mindent tudnak, akik érdeklődésükre méltónak találtattak. Ez körülbelül ma is azt jelenti, mint napjainkban. Vagyis aki nem helyeselte nézeteiket, megnyilvánulásukat vagy kimondottan más, számukra ellenséges párthoz húztak. És oly ismerősen hangzik, hogy: „- Mi mindenkiről mindent tudunk s ha eljön majd a leszámolás órája, senki nem tagadhat le semmit.” Erre jött a Szeghalmot említő székesfővárosi sajtodmány (Kis Újság) eléggé bő lére eresztett cikke, a szeghalmi nyilas testvérek hírgyűjtő módszerét teregetve ki. Természetesen az így összegyűjtött adatok alapján akartak később ítéletet hozni mások felett. Történt egyszer, hogy Gulyás István „pártgyarapítás” reményében körútra indult a faluban. Ezen szándékában véletlenül összefutott egyik ismerősével, Papp Ignác juhásszal. Juhászunk épp oly juhász volt, mint az Alföld rónaságának ezernyi juhásza, egyenes és ugyanakkor furfangos ember. Gulyás testvér nagyban győzködte, hogy lépjen be a falu nyilasainak sorába, de Papp Ignác mégsem hajlott a szóra. Még akkor sem, mikor Gulyás testvér közölte vele bizalmasan, hogy fajtársai pedig őt szemelték ki a „Békési Gyepük főjuhász széktartójának” (hű, de kacifántos!). A sikertelenségét érzékelve a testvér a juhászt végül arra tudta rávenni csak, hogy legalább informátora legyen szeretett pártjának. Az alku során megegyeztek, hiszen egy ilyen veszélyes állás bizonyos költségeket is magában hordoz. Papp ezután is ellátta a nyájőrzést, mint addig, így a világ tudomást sem szerzett új állásáról. Egyébként is hajnali útjain csak egy s másszor tett kitérőt Gulyás testvér házához, hogy a megszerzett híreket továbbítsa őkelmének. A hírekért pedig hol ezt, hol azt kapott és mellé tíz Pengőt. Ekkor már megnőtt az önbizalma és eszébe jutott, hogy miért ne húzhatna le két bőrt ugyanazon kutyáról? Így azután éjfelek tájékán Vasvári József nyilas altestvérhez is be-bezörgetett, ahol nagyobb hírekkel rukkolt elő. És nem csalódott! Vasvári testvértől minden komoly adatért húsz Pengő ütötte a markát. Itt álljunk csak meg. Máris látszik nyilasaink bizalma egymás iránt, mert egyik sem tájékoztatott senkit házon belül a híreiről, csak buzgón lejegyezte, hogy később előrukkolhasson velük! a másik, hogy azok a tízesek és húszasok nem a saját zsebeiket terhelték, hanem a pártkasszát. Azután a sikeren felbuzdulva juhászunknak is meglódult a képzelő ereje és olyan vad híreket hozott akár zsidóról, akár keresztényről, hogy ez már feltűnt Vasvári testvérnek is. Hát elment a főtestvérhez – ugyebár – gimnáziumunk tornatanárához, aki egyben az Országos Nagytanács tagja is volt (!) egyben. A nyomozás meg is indult. A szeghalmi nyomozókat Budapestről érkezett nyomozók segítették. Míg a nyomozás tartott, a helyi nyilasok melldüllesztve járkáltak Szeghalmon, mintha tőlük függene az ország sorsa. Mondani sem kell, hogy a fővárosiak vezette kérdezősködés, kutatás semmilyen eredményt nem hozott, így dolgavégezetlenül távoztak a községből. A testvérek pedig nekiestek Papp Ignácnak, lekapták a tíz körméről és végezetül beletörődtek abba, hogy a törvény zsarolás vádjával perbe vonta a juhászunkat.

Persze a tárgyalásra az egész nyilas kompánia elment, hogy édes bosszúját kiélje. Papp pedig szépen elmondta a bíróságon hírszerzői pályafutásának történetét. A faluban még egy hét múlva is ezen röhögtek, nevettek a kútnál, a kaszinóban, az olvasóegyletben, a körökben. A büntetés végül kétszáz Pengő bírság és az is felfüggesztve…

Kele József

Szeghalom története, 144. rész

lezo — Tue, 09 Feb 2021 15:35:08 +0000

VILLANÁSOK A HARMINCAS ÉVEKBŐL 29.

A meglett szeghalmiak számára igen csak emlékezetes a „Hőgye bolt” Misa bácsival és Marika nénivel, üvegpultos kiszolgáló asztalával, melyben különböző csecsebecsék kínálták magukat pont a lurkók és kisleányok orra magasságában, ami bizony számos családi perpatvarhoz vezetett…

Viszont korábban Sz. Tóth Imre nyomdája kapcsán már írtam arról, egy évtizeddel korábbról, hogy ebben a boltocskában jó nevű cukrászat működött. Kéményseprő barátom még mindig felismeri a cukrászkemencét. Az említett gyermekcsábító üvegpult pedig még abból az időből maradt hátra. De tovább villogva a harmincas években. Ott van például a hírhedt miniszterelnök, Gömbös Gyula. Hogy neki mi köze van Szeghalomhoz? Nyugalom, nem itt született. Viszont kedvenc NEP képviselőit azzal vigasztalta, hogy míg ő ül a kormánynál, addig Tildy Zoltánból ebben az országban nem lesz országgyűlési képviselő. És ezt az ígéretét betartotta! 1936 őszén elhunyt. De egy rakás dolgot „köszönhetett” még neki – akarom mondani oktatási miniszterének Hóman Bálintnak – Szeghalom, pontosabban fiatal gimnáziuma. Teszem azt, a miniszter úr hatására dolgozta ki Nagy Miklós a demokratikus pedagógia alapelveit, melyben már akkor helyet kapott a nép fiainak magasabb szintű képzése, előbb egy népfőiskolai példát, a dániait, követve és következetesen előbb-utóbb létre is hozva, annak tanmenetével egyetemben, majd mikor Szigeti Imre és neje alapítványa azt lehetővé tette már szervezett iskolai keretek között, mezőgazdasági középiskolában. Erről a hagyatékról és hagyományozókról bővebben lehet olvasni Nagy Miklós írását a Magyar Föld korabeli számában. Mit tesz Isten, hát nem Tildy hozta életre ezt a sajtóorgánumot? Azután ott van a Gömbös Gyula nevével fémjelzet Nemzeti Munkaterv (Nehogy valaki valakikkel párhuzamosítson!). Egyszerűen az általános szegénységre próbált hazai megoldást keresni, méghozzá úgy, hogy egy-két ötletet kölcsön vett „barátaitól. Ezek voltak B. Mussolini és A. Hitler. Ja, hogy a Fajvédő Párt is az ő szüleménye? Minden esetre jó pár baloldali földmunkás is csatlakozott hozzá. De nézzük csak, hogy a Munkatervnek milyen visszhangja volt Szeghalmon. Az „Azt írja” barátunknál megjelent ebben az időben egy ügyes tollnok, „Essy” néven szignálva írásait. Személyét illetően huzamos vitám volt Horváth László könyvtárigazgatóval. Ő azt állította, hogy „Essy” nem más, mint Somogyi István bíró (egy időben), Csakhogy Somogyi István minden cikkét S. I.-ként írta alá. Ellenben Béressy Géza, volt gyámügyi jegyzőnk a nevében hordozza az Essy aláírást… Mindegy. Szóval a Munkaterv egy-két pontjára szerző-kritikusunk felkapta a fejét és tollát. „Új állások felé. Sok az eszkimó, kevés a fóka. Sok az ember, kevés az állás. Mindenki azon töri a fejét, miként lehetne a felnövő ifjúságot keresőképessé tenni. Bizony ez nehéz kérdés. Csak egy módja van, új állásokat kitalálni. Nézzünk csak utána a divatja múlta foglalkozásoknak, hátha lelnénk bennük olyasmit, amit fel lehetne támasztani. Teszem azt: A fazekasság. Ebből még maradt valami, de a köznép emelkedett igénye, a gyáripar tömegtermelése lassan ezt is megszüntetné. Ezután hosszan ecseteli a kacsaitató, a korsó és a vászonedények előnyeit, például a vászonedény huzamosabban hűvösen tartja a vizet és nem kölcsönöz neki vasas ízt. ezután a Szűrszabóság. Merem állítani, hogy a bojtárok, kanászok, juhászok, csikósok nyolcvan százalékban gumiköpenyt, bőrkabátot viselnek. Pedig a szűr sokkal szebb, tartósabb és hasznosabb ruhaféle. Egy jól kidolgozott szűr műalkotás is volt, ha annak hímzésére a mester nagyon vigyázott. Ezt követően a szűrnek azt a hasznosságát is kiemeli, hogy még tarisznya sem kell, mert az újában sok minden elfér. Nem beszélve arról, hogy félmilliós szűrviselő ellátására (anyag elkészítésére) rengeteg munkaerő kellene. Ugyanígy jár el a Csíkászattal, Vizhordóval. Mégis a legjobb megoldásnak tartja a Telepítést. Egy iskolai példának arra kellett felelet adniuk a diákoknak, hogy mit lehetne kezdeni a büntető intézetekkel. Az egyik válasz szerint kitelepíteni a bűnözőket valami kolonizált területen bérelt területre, mondjuk Kamerunba. Elég lenne rá félmillió hold föld, ahol a kitelepítettek gyarmatárút termelnének. A korábbi fegyintézeti hivatalnokok, fegyőrök is velük mehetnének, ahol a kitelepítettek és a kiséret ellátná magát, nem az államot terhelné, sőt a kereskedők és iparosok kivándorlása is könnyítene az állam gondjain.

Na, itt álljunk meg egy szóra Essy! Tildy éppen azért szállt síkra egy felszólalásában, hogy minél kevesebb munkáskéz hagyja el országot, Németországban vállalva munkát, nagyobb megbecsülést kérve a dolgozóknak. Szóval, kilencven éve…

Kele József

Szeghalom története, 143. rész

lezo — Sun, 07 Feb 2021 17:05:36 +0000

VILLANÁSOK A HARMINCAS ÉVEKBŐL 28.

Veszteni tudni kell! Legalább is a mondás szerint. Az előző részekben enyhén a politikára figyeltünk, a kisgazdák, a kormánypárt, Tildy és Temesváry mérkőzése kapcsán. Mint láttuk, Tildy Zoltánt a tenyerén emelte be a nép az országgyűlésbe. Temesváry, pedig elfogadva a megváltoztathatatlant, leköszönt a szeghalmi képviselőségről. De mi történt szegénnyel? Senki ne gondolja, hogy bús magányba visszavonult remeteként duzzogott. Á! Dehogy is! Már igazán megszokhattuk, hogy a hatalmon lévők szívesen ragaszkodnak kipróbált talp… akarom mondani harcosaikhoz. Így Temesváry Imre nevét a lukácsi hídra hagyományozva egy szép napon még megjelent városkánkban és érzékeny búcsút vett támogatói körétől, úgy ahogyan illik, az Ambrus Mozgóban, majd szerény közebéddel a Kaszinóban. És ment. Hová? Mit tesz Isten éppen megürült a gödöllői képviselői szék… És ne feledjük, hogy továbbra is megőrizte a titkos gazdasági főtanácsosi helyét a kormányzó árnyékában. No, meg hány igazgatósági tagsággal bírt? Ez sem újdonság.

Viszont maradjunk a fő gondolatnál. Fürdőt a Sárrétnek! Persze, ma már nem újdonság, hiszen ott van Füzesgyarmaton a Kastélypark Fürdő, amit oly szívesen hasonlítgatnak Hajdúszoboszlóhoz. Legalább is a víz… Tudja valaki, hogy hogyan került a strand, a Gara Hotel Gyarmatra? Mert bizony már ez is történelem, meg bizony mindkettőt Szeghalomra tervezték. Két emberen múlott, hogy e két műremek nem ide települt. Mindkettő járási „nagyágyú” volt. Az egyik esetben az indok így hangzott: „Szeghalom öntudatos proletárjainak nincs szükségük e fajta úri szórakozásra”. És Szeghalmot ejtették a fürdő lehetséges helyszínei közül. A Gara Hotel eredetileg Az Ewyng-sorral szembeni sarokra (most a gázosoké) tervezték, de egy szakember az építési tervet áthúzta, hogy: „A talaj nem bírja el”. Ja! A víztornyot elbírja… Hát szakember volt a lelkem. Visszatérve történetünkhöz. 1936-hoz. Van, aki emlékezik még Koppányi Imre gimnáziumi testnevelő tanárunkra. (Most hagyjuk, hogy járási főnyilas volt, hogy nem csak azért utazott a berlini olimiászra, hogy tudósításokat írjon arról a helyi lapba.) Megalakította a Sárréti Ligát (sport). Ennek egyik célkitűzése volt, hogy komoly sportuszodát építsenek Szeghalmon, a Sárrét szívében! Nem holmi „tanmedencét”, melyet nem oly régen, bár három ok is lett volna – és ígérték is – létrehozásához, mégis kemény munkával megtorpedózták. De nincs semmi új a nap alatt. Koppányi úr közbenjárása folytán Szeghalomra helyezte gyűlését az Országos Sportszövetség Kelet Magyarországi Kerülete. Itt már körvonalazódni látszott a sportuszoda terve, hasznosíthatósága, meg minden. Hogy ez nem volt légből kapott ábránd, mi sem bizonyítja jobban, hogy ekkor a Közbirtokosság a Cigány éri közlegelőn ártézi kutat fúratott. Ez pedig oly jól sikeredett, hogy: „Ötszáz méteres mélységből 37 fokos erősen szénsavas víz tört fel, s percenként 300 liter víz lát karvastagságnyi sugárban napvilágot. Ez az eredmény eddig páratlan a Sárréten. Sajnos ez az eredmény még fokozhatóbb lett volna, ha a közbirtokosság a rendelkezésre álló pénz felhasználásával még vagy 200 méterrel tovább fúratott volna le. Kár volt annyira spórolni, nincs kizárva, hogy 600-700 m mélységben egy második szoboszlóihoz hasonló forrásra akadtak volna. De mindezek után vagyunk.” Ez a jó magyar mentalítás. „Neme lehetne e…” Úgyszintén birokra került sor a sportmedence (nagysága, munkaigénye, meg hasonlók) miatt egy egyszerű „locs-pocs” medence kivitele között. A fürdőt pedig mindenki pártolta, mert bár sok terv született a víz felhasználásáról: „Vannak, kik halastóról álmodoznak, mások a községbe akarják bevezetni, míg mások öntözni akarnak vele stb. Azonban ezeknek egyike sem felel meg a víz különleges hőmérsékletének és ásványi összetételének. Még ugyan nincs bevizsgálva a víz, de előre láthatólag gazdag az ásványi tartalma. Az ilyen víz kihasználása csak fürdő alakjában gazdaságos. … A fürdő kivitele és felszerelése műszaki és főleg anyagi kérdés. Minden esetre egy kis park közepén egy csinos kis fürdő, jó reklámmal rentábilis lenne. A fürdőnek nagy előnye a természetes meleg víz, mellyel már a fűtés problémáját is meg lehet oldani. Ettől függetlenül meg lehet oldani a kút eredeti célját, a jószágok itatását is,…” Hát eddig jutott az ötlet, s ez megragadt a gazdák kobakjában. A vita a sporláson lángolt fel. Végül egy olcsóbb medence és még kisebb park mellett törtek lándzsát, amibe a község is betársult. Az eredményre azért még lakosságunk harmada- fele emlékezik. Minek ugye az a drága nagy vízi stadion, mikor csak évente két-három alkalommal lehet csak teljesen kihasználni… Gondolom, hogy nyári melegben egy-két olvasó átruccan Füzesgyarmatra. Hány szeghalmival találkoznak? Tehát nem lett Szeghalmon uszoda, pedig ekkor Gyulán csak egy lábáztató működött. Még nem is volt fürdő, máris meg volt az első áldozata. A nyár hevében egy pásztor gyerek a kitóduló víz csatornájába fulladt…

Kele József