ÜNNEPEK MELLÉ 3.

De hát nagyapó nem hiába hallott látott hosszú élete során oly sok dolgot, hogy ne legyen reális képe, akár mi magunkról, szeghalmiakról is. Halk szava mellett, belegondolva a „hajós” Boruzsok visszaemlékezésébe, mikor leírták, hogy a gulibában szögre akasztva egy nagy vászontarisznyában ott lógott az „öregtészta” és ha étekidőben valahol megálltak, kikötöttek, egyikük máris készítette a kisbográcsot, a tülköt, melyben paprika és só keverékét tartották. Ha véletlenül a társak üres kézzel kerültek elő a „beszerzésből” (mert ugye jobb az olcsóbb) akkor bizony szalonnával hizlalt lebbencs volt az étel… Innen is fakadhatna a szeghalmiak neve. A következő történetek már az új kor Sárrétjén születtek, csínytevőkhöz – egy-két kivétellel – nem sok közük van.

A lekicsinylő „Lebbencshasúak” megnevezést, a szeghalmiak megjelölésére használták, első sorban a környező vidéken, de a szeghalmi kubikosokkal (és sárrétiekkel) messze földön is fogalommá vált. Lényegében a népi táplálkozás helyi hagyományára vezethető vissza. Valamikor a 19. század közepén, egyrészről a szegénység szükségéből, másrészről pedig a lebbencs tészta eltarthatósága következtében a falutól távol munkát végző helyiek mindig vittek magukkal vászonzsákban jelentősebb mennyiségű tésztaneműt, melyet aratáskor, amit kint a pusztán az állatok mellett, csatorna építéskor, vagy vasúti töltés építésekor viszonylag egyszerű mégis tápláló éteknek el tudtak készíteni. Mert mi is kellett hozzá, legfeljebb szalonna, meg persze a paprikával elkevert só. A hagyma, a krumpli, vagy éppen pár karika kolbász már hab volt a tortán. Ették a lebbencset betyárosként, vagy vízzel felöntve levesként. Ez a sajátosságuk ragadt meg a külső szemlélőkben. De szomszédunk, Vésztő sem menekült meg a fejlődés sodrában születő elnevezéstől. Ez pedig „elsőbbségénél” fogva jobban fennmaradt, mint a „Királyi Tanácsköztársaság” esete…

A vésztőiekre ragasztott gúnynévnek az eredete a 19-20. század fordulójára vezethető vissza, mikor a községben megtelepedett Görög Imre (?) nem éppen a legszerencsésebb vállalkozó. Az úriember „ősi vésztői” mivoltát látta abban, hogy a község határában – bérelt földje közelében – állott az úgynevezett Görög-halom. Sok mindennel próbálkozott. Például elrekesztve a Holt-Sebes-Körös egy szakaszát, oda jó pénzért termetes ívásra termett halakat telepített. De már egy hét múltán egyetlen hal sem volt, mert az élelmes helyi cigányság lehalászta az égből kapott „ajándékot” és részben a piacon értékesítette. Állítólag a csősznek is jutott a bevételből… Mégis a névadásra a másik vállalkozása adott okot. Bérelt földjén görögdinnye termesztésbe fogott. A morgolódó Görögnél csak borsos áron vállaltak volna csőszködést, így – hogy spóroljon – maga kényszerült e fáradtságos munkát is ellátni. Mondani sem kell, a „két műszak” hamar kimerítette. Kénytelen volt az olcsón ajánlkozó cigányok közül csőszt alkalmazni. Ment is a dolog, ameddig a dinnye be nem érett. Akkor azonban egyetlen éjszaka alatt minden érett dinnyének nyoma veszett és a csősz semmiről sem tudott. Ellenben a faluban fellendült a dinnyepiac. A cigányság olcsón, krajcárokért árulta a szép, mézédes gyümölcsöt, vette is boldog-boldogtalan, hogy egy hétig csak dinnyét ettek a vésztőiek. Ekkor kapták a „Dinnyehasúak” elnevezést. Talán épp a „Lebbencshasú” szeghalmiak vettek ily módon revánsot…

De nem hagyhatjuk ki két, lápok szélére szorult településünket sem. Mindkettő belügyein keresztül jutott „össznépi” jelzőhöz. Ha elébe megyünk a dolgoknak, mondhatjuk, hogy a két megnevezés közös tőről fakad, mégpedig a vélt, vagy valós viták és sérelmek elintézésének módjából. Bucsán a kocsmai viták esetén nem egyszer előkerült a zsebkés, melyet nem csak szalonnázásra használtak, de ezzel az eszközzel tettek pontot egy-egy hevesebb vita végére. Így született meg a „bucsai Bicskások” ami később a lenéző hangsúlyt vette fel, nem ritkán a szellemi képességre is utalva hangoztatták. Újiráz szintén fiatal települése a mai Sárrétnek, alig száz éves múltra tekint vissza. Ami még hátrányosabbá tette helyzetét, hogy a református Sárréten az egyetlen katolikus közösség. Mint ilyen, már a kezdetektől búcsúkat tartottak, mely idővel népünnepély szintjére emelkedett. Ide pedig a környék ifjai is „hivatalosak” voltak és bizony nem figyelve a helyi bimbózó párkapcsolatokra, tették is a szépet az irázi szemrevaló menyecskéknek. Erre válaszul persze a helyi legények a gumicsizma szárból előkapták a kerékpárpumpát és az akadékoskodó ifjú fejébe verték a helyi illemet. Gumicsizma, hát sárrétiek vagyunk, kerékpárpumpa, hát a századközéptől már nélkülözhetetlen eszköze volt a falusi-tanyasi közlekedésnek. Egyszóval új gúnynévvel gyarapodott a Sárrét, az „irázi Pumpásokkal”.

                                                                                                    Kele József

ÜNNEPEK MELLÉ 2.

Folytatva a közelgő újesztendő estéjénél, hallgassuk tovább nagyapó halk szavú történetét, melyet olykor-olykor megzavarhat a poharak csengése, meg az öreg csibuk szörcsögése. És a gyertyák himbálózó fényénél ismét előcsoszog Csuba árnya…

Talán nincs is Csuba Ferinek oly híres csínytevése, no és oly véres, mint a csökmei sárkányhúzás. Sok betört kobak látta kárát, mikor a vándor a csökmei csárdában az őt ugrató helybélieknek odavágta, hogy „Sárkányhúzók!”. A történet megtalálható békés vármegye levéltárában, mert bizony komoly törvényemberek vizsgálták az esetet, de világhírre a szeghalmi születésű böszörményi nótárius, Szilágyi János versében tett szert, majd Szűcs Sándor munkája örökítette át a mának. Mikor Csuba a bihari végeken kóborolt, eljutott Csökmő faluba is. Itt az elöljárók pipafüst mellett épp a falu sanyarú anyagi helyzetén töprengtek komornak látva a jövőt. Segítek én a bajon – toppant közibük  Csuba. Jártamban – keltemben a rétben bolygólángot láttam, hogy az biz csak temérdek kincs felett loboghatott. Csak az a bökkenő, hogy felette egy hatalmas sárkány őrködik, melyet le kellene húzni róla és akkor én elhozom az aranyakat kigyelmeteknek. Jó taktika! Főként, hogy nem kell a sárkány közelébe menjenek, vigye a vásárra a bőrét a messziről jött. Szereztek egy hosszú kötelet, odaadták a végét Csubának, hogy vigye a rétbe és kösse a szunnyadó sárkány nyakára, majd ők ötvenen-százan teljes erejükből vonják. Csuba amolyan kockázati feldíjként megint csak néhány aranyakat kért. Azután a rétben egy vénséges vén fűz tövére hurkolta a kötelet, meg honnan, honnan nem szerzett egy feneketlen cserépfazekat. A „húzzák!” kiáltásra nekiveselkedtek a csökmei markosok, de a kötél nem engedett, közben Csuba a fazékba ordított, melynek öblében mély morgó hang született. Kis idő múlva, mikor már a falu apraja-nagyja a kötél körül serénykedett, előjött a nádból, be az üres faluba s mi szemének tetszett azt elvette. Ezután megkereste a már lanyhuló népséget. Nem értem! Már le kellett vóna vonni a sárkányt a kincsről. Dejszen, ha valaki uramék közül más asszonyával hált, bizony kijöhet a sárkány a rétből és felfalja az illetőt. Az atyafiak vörösödve egymásra pillogtak, de nem szólottak semmit. Csuba megint bement a nádba és kiáltott, hogy húzhatják. Megint nekiveselkedett a férfinép és húzta. Ekkor Csuba engedte a kötelet és kiabált: „Megy a sárkány!”. Több sem kellett a férfinépnek. Mind eldobta a kötelet és uzsgyé haza, ott is az ágy alá vagy a zugolyba. Kit érdekelt már a kincs? Jön a sárkány felfalni! És jött is. A házisárkány szoknyásan, piszkafásan számon kérni a hűséget… Csak napok múlva vették észre a sajgó derekú férfiak, hogy itt is ott is hiányzik valami a faluból. Csuba pedig ekkor már a harmadik határban járt…

De nem csak Ferkó hagyott ránk dicső tettet… A 18. századan még javában dívott a szokás, hogy a földesuraknak a jobbágyok nem csak pénzben, hanem természetben is adóztak. Komádi városa, mely szigetként lebegett a Kissárrét végtelen rétjei hátán, mivel kevés művelhető földet tudhatott magáénak, e szolgálatokat jószágban, halban és többek között teknősbékában rótta le. Igen ám, de a természet akkor sem volt kiszámíthatóbb, mint máskor. Történt, hogy bizony a kiírt négyszáz tekenyős békákat nem sikerült összeszedni. Mit volt itt tenni, pénz nem akadt, hogy kiváltsák az árát, mit is lehet csinálni, hogy ne a falu húzza a rövidebbet? Csak oly kifogás lehetett jó melyben ártatlan a nép. Bíró uraméknak főtt is a feje, mire az egyik nagybajuszú esküdt kipökte, hogy egy esztendővel korábban a szomszéd Sas nem tudta kiszolgáltatni a búza járandóságot, mert azt elverte a jég. Megvan! Ez a jó, hiszen a jó Isten közbenjárása ellen még a földesúr sem lázonghat. Történt, hogy megjelent a színen (pontosabban kikötött a templom mellett az intéző ladikja) a mord intéző. Bement a tanácsba, keményen koppantott az asztalon és kérte a hiányzó teknősbéka dézsmát. Nincs – jött a csendes válasz. Hogy, hogy nincs?! Mi történt? Elverte a jég! – vágta ki frappánsan a bíró. Attól kezdve az elmaradt hiábavaló dolgok szinonimája a Sárréten az „Elverte a jég, mint a komádi teknősbékákat”…

                                                                                            Kele József

ÜNNEPEK MELLÉ 1.

Mert bizony a karácsony csendjét ritkán törte meg más, mint egy-egy csengettyűs szán a behavazott utakon (Akkor még télen volt hó is!) és a gyermekek kinti-benti viháncolása. És gyertyagyújtás után, a vacsora végeztével együtt ült a család. Ilyenkor számba vették az év történéseit, de téma fogytával sem hallgattak. Katolikuséknál, mert várták az éjféli misét, reformátusokénál pedig, mert így együtt lehettek. Végül pedig a szó az „öregnek” jutott, ki különféle történeteket mesélt. Az adomázásba be-becsúszott egy-két ízesebb téma is, akár a szomszédos falvak viselt dolgairól. Mert itt is kialakultak a településekre jellemző, az ott lakókat irritáló, gúnyos megnevezések. Ezek azonban inkább megesett történetekhez kapcsolódnak és soha nem kerültek a verses, rigmusos folklór világába. Az eredetük több korszakot jól követhetően alakultak ki, sőt több település esetében egyetlen személyhez Csuba Ferenchez köthetőek. A napjainkban már általában a „Falunapok” mottóiként szereplő esetek, alig fél évszázaddal korábban még bizony komoly verekedésekre adotak okot, néha pedig emberéletet is követeltek. (Néhány történetet vennék itt elő, úgy ahogy az napjainkban fel-feltűnik.) A 18. században a Sárrét még – mint a világtól elzárt táj – szinte konzerválta az évszázados hiedelmeket. Itt még elevenen élt a sárkányok, táltosok világa, jól megférve a bolygó lánggal, vagy lidérccel. Mindehhez társult a kemény életmódból eredő szegénység, a tatár, török időkben elrejtett kincsek utáni vágy, mert bizony a szegénységből csak a csoda segítségével lehetett kitörni. A fent említett dolgokat „lovagolta” meg Csuba Ferenc, nem csak a kisemberek, de községi vezetők lóvátételével. Ez utóbbiak hamar az érintett községek nyakán maradtak, sőt a korábban átejtett települések még igyekeztek ezeket életben tartani, hogy saját szégyenüket leplezzék. Csubáról röviden annyit, hogy hivatalosan békési születésű koldus volt, aki Szeghalomra nősült. Jól érezte magát a falusi vásárok forgatagában, de koldulását általában – mint passzussal nem rendelkezőt – tizenöt pálcákkal jutalmazták. Működése során például Bihar vármegyéből végleg ki is tiltották (hiába). Dévaványáról a ványai „juh behajtás” története Szűcs Sándor által is meg lett örökítve. A történet lényege, hogy a Sárrét gyér szántói mellett a hatalmas határok az állattenyésztésnek kedveztek. A lápokban oly ingatag határaira minden község féltékenyen vigyázott, és ha a jószág véletlenül a „szomszéd” határából átbitangolt, azt az állatot lefoglalták, hogy később jó pénzért kiadják a „gazda településnek”, a pásztort pedig kérdőre és deresre vonták, hogy máskor jobban ügyeljen. Egy alkalommal Csuba Túrkevéről Ványának tartott és Ecseg pusztán a rétben hatalmas túzok csapatot látott pihenni. Több sem kellett neki, mikor beért Dévaványára, egyenesem bíró uramékhoz ment, bezörgetett. Mikor a kajla bajuszú pipás bíró azt érdeklődte, hogy mi járatban zargatja őt. Csuba előadta, hogy a Kevi határból átbitangolt birkákat látott jöttében. Nosza! Bíró uram és az esküdtek felszaladtak a templomtoronyba és punktumra megállapították, hogy bizony a keviek birkái lepték el a határt. Egyből osztottak szoroztak, hogy mennyi váltságdíj érkezik majd Ványa városába és azonnal küldték a hajdút és füleseit, hogy tereljék be a jószágot. Csuba megelégedett pár aranyforinttal. De nem úgy van az! Már főtt és sült a sok finomság, folyt a bor – mert a váltságból erre is telik. Csuba is ott mulatozott az elöljárókkal, de ahogy telt az idő, egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Végül gyomrára hivatkozva egy jókora sülttel a hóna alatt kisomfordált a nagyteremből. Kis idő múltán letörten érkeztek a fogdmegek. Hát a kevi birkák? Azok bizony szárnyra kaptak, mert túzokcsapat volt. Ezután, a várost és határt tűvé tették Csuba után, mind hiába… Bizony északi szomszédunkat sem kerülte el a mi Ferencünk. Volt idő, mikor Gyarmat mezővárosban sem illett megkérdezni, hogy „Kanyarít-e már?”, mert a gáton inneniek és a gáton túliak félretéve egymás ütlegelését (ez ott a vásári lacikonyha és a csárda környékén gyakori eset volt), egy testvérként ugrottak az érdeklődőnek. Történt, hogy Csuba véletlenül épp a gyarmati vásárban ténfergett, mikor meghallotta, hogy a presbitérium és az elöljáróság épp azon töri komoly gyűlésén a fejét, hogyan lehetne mohátlanítani templomuk nem régen zsindelyezett tetejét. Csuba illedelmesen bezörgetett a gyűlésre és szerényen előadta javaslatát, mely szerint egy ökröt kell felhúzni a templom tetejére, az majd lelegeli a zöld mohát. A meghökkent városatyák kérdésére csak annyi válaszolt, hogy milyen a mező, miután a gulya végigmegy rajta (?). Való igaz! Hogy ez nem jutott eszünkbe?! – így a presbiterek, esküdtek, bíró és a lelkipásztor. Csuba mint ötletgazda, szerény díjazást kért mindössze néhány aranycsikó képében. A gyarmatiak legott előkerítették a város legszebb, lehúzóbb ökrét. Hát hogy is kerüljön a templom tetejére? Csigát szereztek, kötél volt, amit mi sem természetesebb, az ökör nyakára hurkoltak. A vásárban akadt tizenöt-húsz markos legény, akik megragadták a kötél szabad végét és húzták fel az ökröt a tetőre. Egy idő után a bölcs vezetőknek feltűnt, hogy a türelmetlenségtől (?) kapálózó jószág mindinkább lógatja hosszú nyelvét. Csuba Ferenchez fordulva érdeklődtek, hogy most mi van? Hát húzzák gyorsabban a jó Isten szerelmére, nem látják, hogy már kanyarítana?! Mire az ökör immár megcsendesedve felért a tető magasságába, Csuba is szép csendben felszívódott a vásári forgatagban…

                                                                                                                      Kele József