SZEGHALOM TÖRTÉNETE 12. rész

SZEGHALOM ÉS KÖRNYÉKE A TATÁRJÁRÁS ÉVSZÁZADÁBAN

Mint az az előzőekben látható volt, a Kis-Sárrét, Vata földje (bár új birtokosokat kapott) mégis belenőtt a feudális Magyarország gazdasági és szellemi rendjébe. Szeghalom 1219-re virágzó esperességi székhely volt, amelyik esperességhez huszonkét plébánia tartozott. Nagy valószínűséggel ekkorra lakói már „mentesülhettek a Százdi monostornak tett szolgálatok alól. Ezt támasztja alá az is, hogy immár mind az egyházi tized, mind pedig a főúri kilenced szolgáltatása a lakosság terhe volt. Alig fél évszázaddal korábban Péter gyakorlatilag a birtokkal egyetemben mondott le annak jövedelmeiről. A birtokot, azonban mint láttuk a Smaragd nemzetség szerezte meg. Előbb Egyed, bihari ispán, majd fia Smaragd, aki a birtoklást még ki is terjesztette, füzesgyarmati és barsai részekkel, ami a borsa nemzetség ősi területe volt. Hasonlóan kisebb „nézeteltérésekre” adhatott okot, az Ábrahámfyakkal, a körösladányi és fási terjeszkedési szándék. Ez utóbbi a Váradi Káptalan elé is került 1222-ben, mikor Smaragd (Sumruk stb) a ladányi alesperessel a fási határt megjárta az Ábrahámfykkal szemben. A Kis-Sárrét birtoklási viszonyai a következő módon alakultak világi viszonylatban (Az egyházi birtoklás természetesen tovább csökkentette a „nemes” családok befolyási övezetét.) Észak-Békés megye Járomtelke, Für, Ösvény, fél Gyarmat, Barsa a Borsa nemzetségnek jutott Opos (Apaj) kezén. Ettől délre és Csökmő, Kót, Iráz területen a Smaragd nemzetség birtokolt, éppen Smaragd képviseletében. Fás, Megyer, Csolt, Mágor, Vésztő és attól délkeletre a Csolt nemzetség fennhatósága érvényesült, melyet Csolti Ábrahám fiai testesítettek meg. Az így kialakult birtoklásba a helyi lakosság, és az egyház békésen fejlődhetett. Az ország kunokkal kapcsolatos problémái sem nagyon érintették vidékünket, Sőt az sem nagyon tűnt fel, hogy a két esperesség, királyi vármegyévé egyesül, akkor, mikor már az önállósodó nemesi vármegyék létrejötte már küszöbön állott. A kunok tatárok előli bejövetele – 1239-ben – igazán kapóra jött volna IV. Bélának, aki Julianus baráttól már tudott a tatárokról, illetve frissen értesült a volgai magyarság eltűnéséről, hiába fogadta Kötönyt és seregét. Nagyszerű fogadás volt 1240. Húsvét másnapján, de Habsburg Frigyes biztatására – hogy a kunok orosz-tatár kémek – Kötönyt és háza népét lefogták. Magyarország kezdett felkészülni, a Kijevet, Halicsot elvesztő tatárok ellen. A véres kardot körbe hordozták az országban. Elkezdett gyülekezni a sereg. Ez eléggé vontatottan haladt, hiszen részben a király birtok visszaszerző eljárása sértette az urak kedélyét, részben pedig egymással voltak elfoglalva. 1941 márciusában a tatár seregek – a krónikás Regorius szerint százhúszezer harcossal és negyvenezer szekercéssel (gyaloggal?) – Batu vezetésével áttörték a Vereckei-hágó torlaszát és megsemmisítették az ottani véd-sereget. A vereség híre és a tatár előőrsök egyszerre érték el a magyar tábort. A „népharag” Kötöny ellen fördult, akit kegyetlenül legyilkoltak. Ennek hírére a várakozó kunok pusztítva kivonultak az országból. (Jelentős részük pár hét múlva a tatárokkal vissza is tért…) Habsburg Frigyes meg is ütközött egy kisebb tatár előőrs csapattal és győzelmet aratott. Ez elbizakodottá tette a magyar haderőt és vezetőket, így vonultak a Sajó menti Muhi alá. Ha őszinték akarunk lenni, Vereckénél Batu is gondolkodott, erősítette seregét, mert tartott a magyar seregtől. Megjegyzem, nem is ok nélkül, mert ekkor Magyarország európai nagyhatalom volt, aktív déli- és keleti politikával, nyugat felé pedig fenntartva a Status Quot. Az országra törő tatár sereg számát például Kristó Gyula professzor 150 000 főre beszülte. Batu fő erejével Muhihoz vonult és ott, mint mindenki tudja, egyszerűen lemészárolta a magyar és szövetséges csapatokat. Minket azonban nem is Batu dicső győzelme érdekel, pontosabban érint, hanem a déli szárnyát biztosító Kadan csapatai. Történetesen ő Erdély lerohanása után a Körös és a Maros völgyén keresztül tört be az Alföldre. Ha Rogeriusra hallgatnánk, mindenütt elszenesedett hullák, összeomlott falvak, lemészárolt állatok és varjak végtelen serege jutna eszünkbe. A tatárok fő csapása elkerülte a Sárrétet! Nem mondom, hogy nem jártak itt, hogy nem dúltak raboltak, gyilkoltak, Isten óvjon ilyen képzet keltésétől! De a rossz, főként tavaszi útviszonyok, a lápok, nádasok egyrészt gátolták volna nagyobb seregek gyors mozgását (mint ahogy tették azt a portyázó csapatokkal is), másrészről biztos búvóhelyet biztosítottak a helyi lakosságnak, jóval kevesebb véráldozatot követelve soraikból, erre hívta fel a figyelmet többek között Szatmári Imre, aki Szabó István kutatásaira hivatkozott. Való igaz, hogy a falvakat felégették, amit lehetett elhurcoltak, de a későbbi „pusztásodási folyamatok” során (mikor egyes falvak elhalnak, beolvadnak más faluba) az elsődleges szerep gazdasági és közigazgatási okokban keresendők, amelyek ekkor már beindultak. A tatár pusztítás „csak” gyorsított ezen a folyamaton…

Közel negyed százada, hogy volt szerencsém néhány kedves ismerősömmel táborozni kint Szeghalom és Csökmő határán, ahol Peterd falu temetőjét tártuk fel, Szatmári Imre szakmai vezetésével. Hogy milyen dolog negyven fokban kis lapátkával, ecsettel görnyedni egy gödör fenekén és apránként kihámozni a kötött agyagból egy csontvázat, úgy, hogy ha van egy apró tárgy a „test” közelében az is az eredeti helyén maradjon, jobb nem ecsetelni. Már a rész-feltárás elején egy család sírja került megbontásra, egyetlen sírgödörben a férfi, az asszony csontváza és közöttük a gyermekük… Nem sokkal később egy másik sírgödörben két csontvázat bontottak meg a fiatalok, az erősebb alkatú csontváz jobbján a „karcsúbb”, törékenyebb nyugodott, kezüket a temetők gondosan összekulcsolták. „Rómeónk és Júliánk”, vagy ifjú házas, vagy jegyes pár volt halála idején… Egy család, egy ifjú pár, amikor tudott, hogy a temető még a 14. század közepéig működött. Egyetlen súlyos eset a tatárjárás… A portyázók lehetőségeik szerint átzúdultak a falun, kit értek ütöttek, azután tova tűntek, mint a forgószél. Röviddel az elmenekültek visszatértek, és kellő tisztelettel eltemették a templomkertben a holtakat. Családot a családdal, párt a párral… és újra kezdődött az élet a sárréti falvakban…

Kele József