Körösszeg várának maradványa napjainkban, alig néhány tucat lépésre a magyar-román határtól. A történetünk során többször visszatérő erősség mindig a Kis Sárrét urainak tulajdonában volt.
A TATÁROK UTÁN
Mint azt írtam, a tatárok zuhataga elkerülte a Sárrét nehezen járható, mocsaras, erekkel szabdalt vidékét, erre csak kisebb portyázó csapataik jutottak el. A népemlékezet azonban megőrizte ittlétüket (De lehet, hogy egy jóval későbbi, 17. századi tatárdúlásra utal – ez utóbbit azonban nem színezték ki.), melyet helynevek őriznek meg napjainkig, esetenként a hozzájuk kötődő mondákkal. Helynévként hozom fel a Körösladány Szeghalom felé eső részén a Tatársánc nevű terepformát (ami valójában a szarmata kori Ördög-árok részlete), mely elnevezést a körösladányiak hőse Tüköry Lajos névként vette fel „Tatársánczi” formában. De hasonlóan őrzi a tatárok emlékét Vésztő is, hol a településtől észak-keletre egy hajdan volt ér Tatárvágás néven maradt fenn az utókor számára. Az ehhez kapcsolódó monda részben – Pesthy Frigyes közlésében – a falu nevének is magyarázatául szolgált (1854) „Vesztő”. Ma már tudjuk, hogy ez nem állja meg a helyét. A Tatárvágása névmagyarázat nagyon megszépítette azt a történelmi tényt, ami egyre jobban realizálódik a régészeti és történeti munkák során. De mi is ez a szépítés? „A távoli füstoszlopok, harangzúgások riasztották az embereket, akik mentve a menthetőt, a közeli ingoványba, nádasok közé menekültek. A tatár is megjelent, pusztította, felperzselte, kirabolta a falut, majd a lakosok után néztek, hogy foglyokat ejtsenek. A nyomok az ér partjára vezettek… A tatároknak sem kellett több, indultak a nyomokon, neki az érnek. Igen ám, de a vésztőiek éles kaszákkal, hegyes karókkal rakták meg az ér gázlóját és környékét, ami nem látszott ki a vízből. A veszélyes, gyilokká alakított szerszámok összevagdosták és szurkálták a tatárok lovait, melyek vagy elpusztultak, vagy kínjukban megvadulva levetették lovasaikat. A tatárok, lovaik nélkül a földön is sután mozogtak, hát még a lápban! Sokukat elnyelte a feneketlen ingovány, a megmaradottakra pedig villával, baltával rátörtek a nekibátorodott magyarok és legyilkolták őket, bosszút állva falujukért, társaikért…” Lehet, hogy nem a 18. századi mesemondó stílusában adom tovább e történetet és nem szó szerint (mea culpa), de a lényeg benne van. Hogy miért hangsúlyoztam ki a szépítést? Uram bocsá’, máshol miért nem találjuk e történet társát? Hiszen Ladányban is azért Tatársánc a sánc, mert onnan jöttek, vagy inkább mentek (Ványa felé) a tatárok. Valószínűbb, hogy a vésztőiek is a többi faluhoz hasonlóan (Szeghalom, Gyarmat és a többiek), behúzódtak a nádasok rejtekébe és meghúzták magukat. Szerencséjükre tavaszidőn járt, így a tatároknak nem igen volt módjuk, jó népszokásuk szerint rájuk gyújtani a rétet. Tehát amikor elvonult a vész, a helyiek visszaszállingóztak és ismét felépítették templomaikat, házaikat. Az ország is hasonló helyzetben volt. IV. Béla királyunk, ráébredt, hogy a pusztai népet csak a várak, fallal övezett városok mentik meg, a tatárok ellen pedig a legsikeresebben az ő harcmodorukat ismerő, gyakorló kun seregek használhatók. A korábban a királyi birtokok visszaszerzésére irányuló politikáját módosítva, a gazdátlan birtokok „újraosztásánál” két kikötése volt. Először is annak kedvezett, ki várat épített szerzeményén, illetve azt betelepítéssel ismét bekapcsolta a termelésbe. Nohát, ez utóbbi révén megindult a versengés a Kis Sárréten is. A Borsák, Veérek, Csoltok mind ringbe szálltak. Elnézést. A Csolt név még mindig nem csengett jól, ezért e nemzettség (felejtendő a nagybácsi) testvérének leszármazói Csolt Ábrahám után egyszerűen Ábránfyaknak nevezték magukat, sőt, mivel ők a nemzetség szállásterületének déli részén uralkodtak (monostorukat Gerlán építették), így a Gerlai előnevet vették fel. Persze mellettük a már ismert Aba nemzetség is jelezte igényét, az ükpapa (Péter comes) által fogalmazott oklevélre hivatkozva Szeghalom és Körösladány birtokára. Peud (Püd?, Pód?), akkori családfő azt persze elhallgatta, hogy az a monostor, melynek részére biztosítani akarta e földeket, a tatárok jóvoltából, már nem létezet. A környék birtok viszonyai azonban jelentősen mégsem változtak meg, mindössze a Nadányiaknak sikerült Körösladány birtokába jutniuk, illetve Fás és Környe (Kernye, Réda) falvakban rész-tulajdont szerezniük, 1247-ben. A megtartott, vagy megszerzett birtokok központi szerepét hangsúlyozva a királyi előírás szerint megerősített udvarházakat építettek. Így az Ábránfyak Vésztőn felújították a Sebes-Körös kanyarulatában lévő hajdani, Vata által is lakott földvárat, melynek vizes árka és földsánca ma is megszemlélhető (már ha a tulajdonosok beengedik a kíváncsiskodót a portájukra). Egyébként ennek az udvarháznak az emlékét utca is őrzi. Szeghalmon a Veérek építettek erősséget udvarházuk köré (erről majd a későbbiekben még szó lesz), amelyik a Rendőr Kapitányság, a Kóti porta és a kántorlak telkén keresendő. A Nadányiak (legyünk őszinték, ezt a nevet jó fél évszázad múltával használták hivatalosan) pedig a Wenckheim-Merán kastély (ma iskola) helyén építkeztek. Adott esetben nincs okunk kételkedni abban a rekonstrukciós rajzban az udvarház kinézetét illetően, amelyet Kazinczi István közölt a Nadányiakról írott művében. Persze a tulajdonosok a király felé bizonygatták, hogy ők igazi várat építettek. Ez bizony csak a Borsák (Nadányiak) birtokában lévő keresszegi (Körösszeg) vár esetében állta meg a helyét, melynek tégla „öregtornyát” kőfal kerítette, illetve kicsit távolabb árok és földsánc (palánk) övezte. Béla királyunk előrelátása megalapozott volt, mert annak ellenére, hogy ő békességben élt és kereskedett az Aranyhorda tatárjaival, továbbá a kunokat is behívta az országba (letelepítésük, keresztény hitre térítésük – pápai rosszallás mellett – hosszadalmas folyamat volt), 1285-ben ismét tatár támadás érte az országot, de az Pest alatt már kifulladt és a tatár sereg véres vereséget szenvedett. A kunok és Keresszeg fontos szerepet (hírhedt) kapott 1290-ben, mikor IV. (Kun) László királyunkat – mit tesz Isten – Borsa Kopasz nádor (később Róbert királyunk ellenfele is) aktív közreműködésével – kun pártolása miatt (csak rájuk támaszkodhatott katonailag a főurakkal szemben) – a vár mellett meggyilkolták. De, hogy a történet kerekebb legyen, a trianoni határ meghúzásakor a királygyilkosság feltételezett helyszínét a határ megállapító bizottság nagylelkűen magyar kézen hagyta…
Kele József
