SZEGHALOM TÖRTÉNETE 16. rész

„MINT HA PÁSZTORTŰZ ÉG…”

Nem véletlenül vettem „számra” Arany János híres szavait. Hiszen Toldi Miklós ebben az időben ver gyökeret a Sárrét szegélyén, kapja meg a szalontai birtokot. Ekkor – éppen a király jóakaratából a vidék legnagyobb hatalmú ura, Biharország ispánja. Koszorús költőnk verses „meséjét” a szalontai Csonka torony (valójában 17. századi hajdú építmény), Ilosvai hősi éneke és a budai vár kapuján díszelgő fegyverek látványa ihlette meg. (A valóságot ismerve, nem György – a rókalelkű báty, ki szintén élő személy volt, váltotta a tányért Lajos királynál, hanem a birtokokat, rangokat szerző Miklós.) Valójában, nem volt egyedi eset az övé, hiszen a Veérek, Nadányiak, Csákyak, mind elkísérték Nagy Lajost hadjárataiba.  III. Nadányi Miklós az első nápolyi hadjáratban vett részt, míg fia Márk, immár VI. Veér Miklóssal karöltve az 1351-1352. évben lebonyolított, győzelmes második hadjáratára kísérte el a királyt. Bandériumaikban persze a helyben toborzott markos legények is helyet kaptak… A mi Toldink, annyiban tett többet náluk, hogy Lajos hatalmának megszilárdítása érdekében a Nápoly földjén hátrahagyott magyar kompániával maradt, sőt az angol-magyar (No lám! Nemzetközi „békefenntartó kontingens” mai szóhasználattal.) zsoldos had „társvezére” lett. Hogy erre mi szükség volt? Mondanom sem kell, Lajos királyunk mihelyst hátat fordított, az addig látszólag behódolt Itáliának, ott egy-két pillanattal később már fel is lázadtak a magyar uralom ellen. (Talán nem kellett volna a két hódoló herceget az ünnepi lakoma alatt meggyilkoltatni?) Toldi volt az első magyar vezér, aki a törökkel megütközött, mikor kiverte őket Itáliából. De hagyjuk most el a napfényes, szép Itáliát és térjünk haza a mi csendes Sárrétünkre.

Lajos királyunk az első nápolyi hadjárata után nem sokkal (részben, hogy szövetségeseket kapjon, részben a belső békesség biztosítására) törvényben erősítette meg II. András Aranybulláját. Ez valóban megnyugtatta a sárréti falvak urainak kedélyét. Persze, mint említettem kisebb-nagyobb súrlódások akadtak, mint arról példának okáért Karácsonyi János is beszámolt. Történt, hogy az immár Csáky kézen lévő Károly falu (Pakacznak is írták, de egy és ugyanazon településről van szó) jobbágyai a szeghalmiak rétjéről egyszerűen elvitték a már lekaszált, boglyába rakott takarmányt. A Váradi Regestákban ennél cifrább esetek is előfordultak a feljegyzések között. Mikor az egyik falu jobbágyait egyszerűen lefogták a szomszéd úr emberei és a munkából (földekről) magukkal hurcolták őket, nem sokkal később, a közeli folyó (akkor minden nagyobb eret folyónak írtak – és a modern történészeink ezt egy az egyben át is vették (!)) – feltehetően a Korhány-ér – hídjáról a vízbe vetették őket, hogy: „mindnyájan ott fúltak.”. És mindez holmi vélt sérelem miatt. A belső viszonyok normalizálására Oppelni László nádor, gyűlésre hívta a „Ladányi mezőre” 1370-ben a környező megyék urait és többek között megvitatták, illetve úgy-ahogy orvosolták az előbb említett apróbb eseteket (Már amennyire a rablás és gyilkolás orvosolható…). Ezen hétköznapi villongások hallatán nem is lehet azon csodálkozni, hogy lépten-nyomon olyan feljegyzések kerülnek elő, melyben hemzsegnek a határjárások leírásai. Ilyen volt például a Torda felé eső szeghalmi határ bejárása, mely a Fásra vezető útnál vette kezdetét és fel északnak, Csökmő irányába haladt. Ebben a szeghalmi Jakab esperes mellett „Somrákos” Smaragd ispán fiai és részt vettek. A másik fél részéről a tordai apát és emberei, valamint egy királyi ember és a nagyváradi káptalan hivatalos kiküldöttje volt jelen. A bejárás alkalmával az elmosódott földhalmokat újra hányatták, a megsemmisült határfák helyét ismét megjelölték. Sajnos oly határjelek, mint „öreg körtefa”, az eltelt másfél-kétszáz év során nyugodtan kipusztulhatott, vagy tüzelővé, épületfává alakult, tehát minden ok megvolt rá, hogy az apát kaszásai, nádvágói mégse tévedjenek a szeghalmi határba, vagy épp a figyelmetlen szeghalmi gulyás jószágai ne bitangoljanak át az apátság rétjére. Sok érdeklődésre számot tartó ilyen határbejárásról tudósítanak az oklevelek, melyek ma segítenek egy-két földrajzi hely – néha falu – helyének pontosításában.

Az utóbb említett, részletezett határbejárás számunkra, körös-sárrétiekre nem kis fontossággal bír. Torda falunév számos fordult és fordul elő napjainkban is az országban. Haán Lajos, Karácsonyi János és legfelsőbb tudósítónk Szeghalmy Gyula is oly erősen kérdőjelezik meg a tordai apátság Szeghalom melletti létét, hogy nyomdokaikon haladva a Sárrétünket járó régészek a topográfia összeállításakor, még az 1970-es, 80-as években is kérdőjellel említették az itt fellelt középkori falu és templom, apátsági létét. A kérdőjel oka, hogy van egy ma Bihartordának nevezett település is. Pedig ha ezt a határjárást, amiben a tordai apát vesz részt Szeghalom viszonylatában (!) figyelmen kívül is hagyjuk, akkor ott egy másik határjárás, melyben Uram bocsá’ az Ábránfyak az érdekeltek, hol pedig birtokaikat, név szerint Fást, Németit, Csoltot különítik el hivatalosan Torda falutól. Itt már fel sem merülhet a kérdés. Minek venne részt egy jó száz kilométerre lévő apát holmi, csip-csup, helyi ügyben, ha csak, véletlenül nincs is ettől oly messze és apátsági birtokait, illetve az apátság falvát nem érinti? Másodsorban a ladányi-vésztői Fás és Németi határa hogy nyúlhatott fel Bihartordáig? Egyszóval a sárréti Torda falu és apátsága itt állott a szomszédságban, az apátsági templom pedig azon a halmon, melyen ma Péter András görög templomokra emlékeztető sírboltja látható. Az apátság templomának romjait még a 18. század utolsó harmadában erre járó geodéták, inzsellérek is megjelölték térképeiken. A templomra majd idővel még visszatérünk.

A század vége kicsit mozgalmassá vált, főleg a birtokosok szempontjából. Az itt élő népnek teljesen mindegy volt, hogy éppen ki az aktuális adóztatója. De ez a történet már Zsigmond és Mátyás király évszázadába nyúlik.

                                                                                                                Kele József