Várhely létezése sok helybéli fantáziáját megmozgatta az elmúlt évszázadok során
A KIS SÁRRÉT ÉS SZEGHALOM ROMLÁSA
Visszatérve nagy eleinkhez, Szeghalmy Gyula 1936-ban Békés vármegye monográfiájában a Szeghalom határában lévő Várhelyet a halmok között sorolta fel, megállapítva, hogy 1929-ben talajjavítás során széthordták. Ugyanő, mint szemfüles múlt-turkász ezen munkálatok során középkori cserepeket figyelt meg és vaskarikáról tett említést a későbbiekben. Várhelyhez kapcsolódóan az évszázadok során, a nép ajkán monda született, mely városunk tragédiáját meséli el a mai emberek számára. A monda a török idők két eseményét fűzi egybe, megtartva a valós időtávolságot a történetben. E két esemény pedig a Gyulát ostromló törökök, tájunkat végigpusztító segédcsapatainak ember és jószágrablása, valamint bő három évtizeddel később Nagyvárad ostromának időszaka. De nézzük magát a történetet… (Már előre bocsájtva elnézést kérek, hogy sem nyelvezetében, sem pedig terjedelmében nem követem őseink szavait.)
„Történt régen, még a török időkben, hogy a hitetlenek rácsaptak a Sárrétre. Dúltak, raboltak és sok embert rabszíjra fűztek, vittek magukkal. A rabok között volt a szeghalmi bíró kicsi fia is. A falu kiheverte a pusztítást, a házak, a templom felépültek, az állatok ismét szaporodtak. De bezzeg a bíró soha sem feledte szeretett gyermekét, bánata örök társául szegődött. Hosszú-hosszú esztendők múltak el, mígnem egyszer ismét vészharangok zúgása verte fel a Sárrét nádasaiban kuporgó falvak nyugalmát. Jön a török! És bizony jött. Távoli falvak füstjének kormos újai piszkították be a ragyogóan kék nyári égboltot. A helybélieknek sem kellett több figyelmeztetés. A már deres hajú, bölcs bíró vezetésével összeszedték szegényes cókmókjukat, összeterelték állatkáikat és bevették magukat a nádba. Az öreg bíró egyenest Várhelyre vezette őket, hol még meglátszottak az ősök által emelt vár sáncai. Az emberek nagy siettében újra felhányták az ősi töltéseket és ebben az erősségben várták bizakodva az ellent. Nem is kellett sokáig várakozniuk. Hamarosan az elhagyott falu füstje jelezte a törökök közeledtét. Mit tesz Isten, a várban volt egy idő rágta öreg ágyú is, hozzá való golóbissal. Bele való lőport még kerítettek is a szeghalmiak, de bizony egy sem akadt közöttük, aki konyított volna is az efféle tűzi alkalmatossághoz. A menekülőkkel együtt honnan nem, egy cigány is beszorult a sebtében megreparált várba. Végül nagy nehezen kibökte, hogy neki volt már alkalma ilyen masinához, tudja, hogy hogyan kell azt kezelni. Volt is nagy keletje egyből a népek között, főként az asszonynép traktálta minden jóval. Mikor már a bizodalom zsivaja elcsendesült, meghallatszott a közelgő török csörtetése a fűzes-nádas berekben, ahogy az utat keresték a falusiak nyomán. „No, kománk, ha eddig jól tartottunk, immár rajtad a sor, most mutasd meg, hogy mi a tudományod!” – biztatták az öncsinálta pattantyúst. Barátunk fogta magát, ahogy illik, port vert az öreg csőbe, mégpedig asszonyszóra mentül többet, hogy nagyobbat durranjon. Mikor már látótávolra ért az ellenség, biztatták is, hogy azt lője, amelyiken a legnagyobb a turbán, amelyiken a legdúsabb a darutoll, mert az lehet csak a basa, azt kell ellőni, hogy török megfusson. A cigány hosszant célzott, igazított az ágyún, majd mikor jónak látta, a lőporhoz nyomta a zsarátot. Hatalmasat is durrant az ágyú a rengeteg lőpor miatt és nyomban szét is vetette a lafettát. A dörrenésre a váron kívül és belül döbbent csend volt a válasz. Talán egyetlen eleven mozdult csak legelébb, mondani sem kell, hogy hős pattantyúsunk, aki talán azóta sem állt meg, kiszaladt a világból nagy ijedtében… Mikor eloszlott a füst, a török azonnal kardra kapott és megrohanta a sáncot. A bentiek sem voltak restek, kasza, kapa, villa csép keményen forgott a kezükben. A küzdelem hevében egyszer csak szembe került az öreg bíró és a törökök fiatal vezére. Összecsapásuk hosszan tartott, közben jobbról is balról is ritkult a hadakozók sora, persze több magyar hullott, mint török. A két küzdő vezér között hosszú ideig eldöntetlen volt a küzdelem, míg az öreg bíró lassan kezdett kifogyni a szuszból és meglassúbbodott. Ezt kihasználva a török vezér odasuhintott, földre küldve ellenét. A bíró elestével a harcnak is vége szakadt, mindenki leeresztette fegyverét. A török vezér hős ellenfeléhez hajolt és kezébe vette a fejét. A haldokló bíró utolsó szavával is régen elrabolt gyermekét emlegette. „Be kár, hogy nincs meg a fiam, kit elraboltatok, ő bizton kiállt volna helyettem…” És szeméből egy kövér könnycsepp gördült le a törökök vezérének keze fejére. Ekkor a két vezér utoljára összenézett. Összefonódott a két szempár és abban a minutában egymásra találtak. Apa a fiára, fiú az apára… A fiú, atyja holteste felett azonnal fegyvernyugvást rendelt, a falusiaknak békét és vagyonkájuk megtartását. Az öreg bírót ott a várban tisztességgel eltemették, fölibé emlékül az öreg ágyúcsövet állították. Az ágyúcső az évszázadok során mind lejjebb süllyedt a földbe, mígnem mára már semmi nem látszik meg belőle. A nagy időt élt öregek úgy mondják, hogy az idős bíró húzza-húzta magához, mind szorosabban öleli szívéhez, mint egyetlen gyermekét…”
Hagyva az öregek emlékét, térjünk vissza a rideg valósághoz. A török 1598-ban Nagyvárad ostromakor végig pusztította a Kissárrét falvait. A nép e vérzivataros időkben hol a nádasokban, hol messzebbi nyugodalmas helyen keresett menedéket. Ezeket „kis-„ és „nagy futásokként” őrizte meg a múlt stámunkra. Ez utóbbi mondhatni a legnagyobb futás volt, hiszen közel fél évszázadig a farkas és a vízimadarak tanyája volt minden romlásnak indult templom és lak.
Még két megjegyzés kívánkozik eme kis írás végére. Az egyik, hogy a régi földvár körülbelül a mai Sebes-Köröstől délre, az erdészlak portája környékén a hajdani Tekerő ér zsákszerű kanyarulatában állhatott (11/176-os régészeti lelőhely). Másik, hogy a cigány „főszereplésén” senki ne lepődjön meg, hiszen ők voltak a középkor mindenesei, amolyan „ezermesterek”. Hogyan mutatja be Bornemissza, Sárközit Dobónak? „Puskacsináló cigányom.”
Kele József
