Az 1600-as évek török-magyar, török-német, magyar-német hadakozásai teljesen elszabadították „Vadvíz országot”. Részben a palánkok, várak védelmét szolgálva, részben, hogy se a várvédők, sem pedig az ostromlók élelmet, pihenőhelyet itt ne találjanak…
SZEGHALOM UTOLSÓ HADI ÉVEI
Mint láthattuk és érzékelhető volt, hadak jöttek, hadak mentek, de a sárréti nép körömszakadtáig ragaszkodott régi lakhelyéhez és ha egy pillanatnyi csend állott be a harci zajban, a régi falvak ismét feltűntek. Az élet élni akart. Már 1695-ben Gyula elfoglalásakor a német generálisok azt panaszolták, hogy a török védsereg és polgárok elszállítására, valamint a hadianyag elvitelére alig tudnak fuvart biztosítani a megye területéről. S, hogy ez mennyire így volt, jól példázza azt Lindner Ferdinánd Keresztély kincstári megbízott beszámolója, kit a „megye értékének” felmérésére küldtek ki, illetve az új szerzeményi biztos szerepe hárult rá, melyben arról számolt be, hogy alig egy-két faluhelyen talált lakókat, akik nyomorúságos viskókban húzzák meg magukat. Ugyanakkor, mint írtam már, Hegyesi István visszavezette a szeghalmiakat. Tudjuk, hogy lelkipásztoruk ekkor Somogyi István volt. Lindner leírásában a templomos helyek között (harminchat templomromot írt össze) Szeghalomról megállapította, hogy a régi templom romjait építőanyagként széthordták a helyiek és környékét temetőül használják, hogy mely egyház használta azt megállapítani nem tudja.
júliusában a Kamara a megye újbóli megszervezését határozta el. Mivel egész Békés megyében sem megfelelő státuszú, sem írni-olvasni tudó nemesre nem akadtak, továbbá megfelelő helyiség sem lészen, így a megyei tisztikart Nagyváradon, megyétől idegen tagokból állították össze. Főispánnak Löwenburg János Jakabot választották meg. Ő a Thököly háború idején Szatmár várkapitánya és a megye főispánja volt. Most (és a Rákóczi szabadságharc idején) a nagyváradi vár, kapitányi posztját töltötte be. Figyelemre méltó személye, hiszen több mint három évtizedig volt Békés vármegye főispánja, úgy, hogy sohasem járt megyéjében! De voltak mások. Elsőnek a mi régi ismerősünk Lindner úr, aki mihelyst a megyei tisztikar a működéséhez szükséges anyagiakat elő akarta „házi adóval” teremteni, azonnal tiltakozott a kamaránál, hogy ez helytelen, hiszen a legnépesebb falvak is alig tizennégy-tizenhat portát számolnak, mint Békés, Vésztő és Szeghalom, a többi, mint Doboz és Szentandrás három portát mondhatnak magukénak, Körösladány pedig mindössze egy portával dicsekedhet. Megértő közbenjárása süket fülekre lelt, mert Békés 120.-, Szeghalom 100.- aranyforinttal járult hozzá a házipénztárhoz. Persze Lindner és „cimborája” Philip Jakab von der Porthen ezredes gyula katonai parancsnoka (és a hozzá tartozó váruradalomé) nem ok nélkül tiltakoztak a sanyargató megyei tisztikar intézkedése ellen. Ezt jól mutatja Implom József (megyénk e kort kutató tudósa) kutatásának eredménye. Ezek között gyulai és vidéki panaszlevelek, kimutatások és többek között az álnok, csalárd szegedi Comet József Császári Udvari Kamarai prefektus jelentései is előkerültek. Summa, summarum, a két megyei vezér éves szinten 1100-1200 forintot hajtottak be a megye népén, az enni-inni valóról, meg az alkalmi ajándékokról nem is beszélve. Egyszerűen fejenként évente annyi hasznot zsebeltek be, mint a megyei tisztikar összesen követelt adóba… Lindner úr, hogy ezt a mellékes jövedelmet még bővíthesse, 1700-ban visszavette a váradi kaparától azt a hét és fél szeghalmi portát is, amit valamivel év előtt átengedett (ősi iratok nyomán) a váradi káptalannak. (Név szerint Tóth István, Sipos Mihály, Futás Mihály, Nagy György, Tóth Mihály és Hegyesi István portáiról van szó – gyarapszanak a nevek!) Hozzá teszem, hogy a tisztikart sem kellett félteni, mivel megfelelő törzsépülete és székhelye nem lévén, közgyűléseit, részközgyűléseit mindig más, már jobban fungáló településen tartotta. Így Békés, Szeghalom, Gyula kedvelt ülésező hely volt. Csak Szeghalmon 1715 és 1740 között huszonhárom közgyűlést tartottak. Bizony komoly dolog volt egy-egy ilyen közgyűlés. Általában három-négy napig tartott, ahol a megyei tiszturak, szolgálóik és írnokaik mind elkísérték őket. Most gondoljon bele a kedves olvasó! Valami száz embert ellátni egy olyan faluban, ahol alig laktak százan! Persze ne gondoljuk ezt a Károly Róbert féle vendégeskedésnek. Mint láttuk, a nép a császárnak, a megyének és a hadakozó kincstárnak lerótta tartozását, amihez boldogan társult a Lindner félék apanázsa, most meg még a megyei urakat is úri módon kellett ellátni. Jól mutatja ezt egy adat, amit szintén Implomtól emeltem ki. Egy-egy megyei közgyűlésre az alispán Komáromi György (egyébként valóban Komárom megyéből származott) utasítása, mely alapján a gyűlésre az adott falunak máris százhúsz-százötven icce bort kellett előteremtenie. Jó, tudom, a sárréti víz komoly próbára tette az úri gyomrot, de azért…
Mindezen apróságok tetejébe 1703-ban kirobbant II. Rákóczi Ferenc szabadságharca. Több sem kellett a gyulai várőrség többségét adó rác (szerb) zsiványoknak (kapitányaik előszeretettel használták nevük előtt a „Zivan” kifejezést), végigdúlták a Sárrét falvait. Érdekes emléke ennek Komádi ki határrészének a neve a Ráczvágása. Gyakorlatilag plagizálták a vésztőiek mondáját, csak a tatárokat „aktualizálták” benne. A fejedelem parancsára a szeghalmiak fogták magukat és testületileg bíróstól, papostól ismét átköltöztek a Berettyón túlra, Biharnagybajom alá, ahol földesuruk Nadányi János volt a református lelkész. Szeghalmy Gyula, aki ideérkezvén megfeledkezett arról, hogy a Berettyó egészen az 1800-as évek közepéig sohasem volt Szeghalom folyója, ezt a következőként adta elő: „II. Rákóczi Ferenc parancsára kell elhagyniok a régi faluhelyet, hogy a Berettyó könnyebben védhető balparti részén a mai kisfalu táján üssék föl tanyájukat.” Na, bumm. Mi az a közel harminc kilométer északabbra. De térjünk vissza a Kamara dolgaira. Mint mondtam, a falu egy az egyben, szervezetten telepedett meg Bajom szomszédságában. Persze, már adóztak is, mint az kiderült a felküldött megyei és gyulai várkapitányi iratokból, tehát a falu él, létezett. No, akkor küldjünk nekik nótáriust! Így lesz teljes a közigazgatás. Szabó Mihály személyében nótáriust ültettek a szeghalmiak nyakára. Persze krónikásaink tolla alól oly szépen gördültek ki „a nótáriusnak meghívták magukhoz” szavak. Micsoda demokrácia. Még a bajomi tartózkodás idején (feltehetően a vége felé elhunyt Somogy tiszteletes, helyébe Debrecenből Újvárosi Benedek lelkipásztort küldték a gyülekezet élére…
Kele József
