Városunk történelmében az 1711-es évszám mérföldkő. Ebben az esztendőben mind közigazgatási, mind egyházi közösségként kinyilvánították az itt lakók, hogy többé nem hagyják elpusztulni a falut, itt maradnak, bármi történjék is.
VÉGLEGES MEGTELEPEDÉS
Visszatekintve az előző részre, a „gaz rácdúlást” nem minden ok nélkül szenvedte el a Kissárrét népe. Történetesen a Kamara és az Újszerzeményi Bizottság (1688-1741), melyek minden fegyverrel a töröktől visszaszerzett földet, falut, várost igyekeztek királyi birtokként kezelni, a korábbi, török előtti birtokosoknak adott némi esélyt, hogy megfelelő dokumentumokkal bizonyíthassák jogaikat az adott, most valóban pusztákra. Nadányi János 1703-ig rendületlenül ostromolta a Bizottságot a tulajdonában lévő, fél Békés megyére kiterjedő oklevelek tucatjával, mindez lepergett az urakról. Több mint valószínű, hogy az a bizonyos hétszáz forintos zálogjog is belejátszott, amit úgy csűrtek-csavartak a császár jogtudorai, hogy Szeghalom meg sem illeté János urunkat. Hogy honnan merem ezt előhozni? Nos, egyszerű „aki többet fizet, viheti” elv alapján a Csákyakat is megkeresték a Szeghalmi és környékén lévő birtokok ügyében. Mondhatom, hogy a Csáky família köszönte szépen az ajánlatot, s noha nekik is volt elég oklevelük birtokaik igazolására, mégis megköszönték a szíves megkeresést, de nem éltek az alkalommal. Miért nem? Egyszerűen azért, mert előbb hétszáz aranyforintot kellett volna a Nadányiaknak lefizetni, majd jó másfélezer forintnyi fegyverváltságot a kincstárnak. Tehát Szeghalom átmenetileg úr nélkül maradt. De hogy kerültek ide a rácok? Úgy, hogy Nadányi János az elsők között kapott II. Rákóczi Ferenc fejedelmünk táborába (persze jobbágyaival egyetemben. Ekkor dúlták fel a Sárrét vidékét a gyulai szerbe „Ziványok”, martalócok. Nadányi birtokaira Rákóczitól oltalomlevelet is kapott, de nem sokáig élvezhette a látszat biztonságot, mert 1707-ben elhunyt. Birtokjogi örököse IV. Nadányi Miklós volt, kinek bizony a jobbágyok itt a legnehezebb időkben is még másfél évtizedig fizették titkon (önszántukból!) a kilencedet. Tudjuk, hogy a szeghalmiak bíróstól, papostól Biharnagybajom határába telepedtek át. Az ősi faluhelyen azonban még a Labanc harcok elülte előtt, már 1708-ban néhány szerény viskó nőtt ki a földből, a régi templom Körös felőli oldalán. Igaz, ezek még inkább halászatból, kis kertecskék műveléséből megélő hazatértek lakhelyei voltak. Végre 1711-ben Szalai István végül visszavezette a szeghalmiakat, immár egy évszázad leforgása alatt ismét megülték Szeghalmot, immár véglegesen. Még ebben az esztendőben pecsét is készült – már csak a hiteles iratok készítése véget is „Szeghalmi Pecsét 1711.” körirattal, mely képében két egymás felett elhelyezkedő és egymással szemben úszó hal (egyes vélemények szerint ponty) látható. Ez a körbe foglalt címer utoljára 1893-ban szerepelt eredeti formájában, mint a képmellékleten látható. A visszatértek, még ebben az évben harangot öntettek maguknak. Mivel a középkori templomot alapjáig széthordták (Lindner jelentése) az istentiszteleteket kezdetben hol a szabad ég alatt, hol pedig magánosoknál tartotta Újvárosi Benedek lelkipásztor. A reformátusok a kezdetektől nagy hangsúlyt fektettek az oktatásra is. Arról, hogy volt-e egyáltalán tanító e kezdeti időkben Szeghalmon, semmi nemű adat nem maradt fenn. Valószínű, hogy el kell fogadnunk Szentkereszty Tivadar volt tankerületi felügyelőnek azon állítását, mely szerint ezt a feladatot is Újvárosi Benedek vállalta fel. A megtelepedés és a község idegenekkel való benépesülése több szempontból is érdekes kérdést vet fel. Haán Lajostól, Miklya Jenőn keresztül Udvari Nagy István munkájáig mindig feltűnik, hogy a gaz török, tatár és rác a szeghalmiakat kardélre hányta, rabszíjra fűzte, elhurcolta. Ha egy évszázad alatt négyszer lemészárolták, elhurcolták az őslakosságot, hogyan maradhattak fent az ősi határnevek, községhatár halmok nevei, vagy éppen tovább menve a település határába beolvasztott már a török előtt, illetve az első időszakában megsemmisült falvak nevei? Erre nézve, már Szeghalmy Gyula is óvatos kibúvót keresett és adott, mikor kiemelte, hogy „a sok szenvedés, háborúskodás után nem csoda, hogy az ősi Szeghalom lakosai közül csak a Somogy família, mely hírmondóul maradt”. Szerencsére az 1571-es adólajstrom és a legelső újülés utáni rovásadó összehasonlítható. Kicsit többen tértek vissza ős-szeghalmiak, Szeghalomra! Mert megtaláljuk többek között a Túri, Szivós, Simon családokat is. Több család pedig az első „összeköltözések” idején telepedett meg a környék falvaiból, mikor még több szeghalmi vette őket körül, magyarázta a környék irányait, helyeit, így ők is „emlékezetükben őrizték” a helyneveket. A török kiűzése, a kuruc szabadságharc elülte után példátlan belső jobbágy-migráció vette kezdetét. Ennek fő oka, hogy a kincstár az újonnan visszaszerzett területek művelésbe (adózásba) fogása céljából adómentességet ígért a letelepedőknek. Példátlan szökdösés kezdődött a távolabbi vidékekről, Szabolcsból, Biharból, de még Baranyából is. Ezen jobbágyok éjnek évadján családot, ingóságot, jószágot fogva megindultak az új területek felé. Persze a korábbi földesuraik a röghözkötés (Dózsa háborúja után) szavaira hivatkozva tettek panaszt a vármegyéknél és a császári biztosoknál. A császári hatalom szét is küldte embereit a felsorolt neveket tartalmazó ívekkel és… és eredménytelenül járt. Vidékünkön egyetlen szökött jobbágy nevére sem akadtak. Ellenben sok „őshonos” sárrétit találtak Futó, Baranya, Vég, Zsombok, Mocsári, Körösparti névvel. Ismerősök? Hát így születtek ezek a családnevek. Ezzel párhuzamosan az új területek lakossága is erősen ingadozott. Például Szeghalom népessége 1715-ben 68 családot, mintegy négyszáz főt számlált, 1720-ban pedig már 105 családot írtak össze (így a megye második legnépesebb települése volt), végül 1725-ben 83 családot. Ahogy letelt a kincstári „adókedvezmény” sok család felszedte sátorfáját, házát hátrahagyva elindult a hadak után. Vésztő, Szeghalom és Gyarmat elhagyói a Bega menti Itebe falut ülték meg. Másik vándorlási ok volt az egészségtelen környezett. Malária, kolera tört a tájhoz nem szokott telepesekre. Ez még száz év múlva is igaz volt. „Voltak itt csehek huszonegy családdal, mára csak három család maradt, a többi meghalt vagy elköltözött” írta ezt Gacsári István lelkipásztor füzesgyarmati krónikás 1836-ban (!).
Kele József
