Szeghalom második toronycsúcs „vitorlája”, amit Kardos Ferenc készíttetett Budán 1958-ban és 1944-ben céltáblának használták, mint magát a tornyot
SZEGHALOM A 18. SZÁZAD ELSŐ ÉVTIZEDEIBEN
Az előzőekben már foglalkoztam a visszatelepülés viszontagságaival. Mint az Lindner Ferdinánd jelentéseiből tudjuk, kezdetben az egész megyében csak Gyulán és Szarvason talált némi életet. 1711-ben mindössze két város és hét falut ültek meg – véleményem szerint többségében eredeti őslakói, vagy leszármazóik. Ezekkel a visszatelepülésekkel kapcsolatosan két bíró, két lelkész és a jegyző neve maradt ránk. De azt is említettem, hogy teljes, működő faluközösségként települtek ismét meg. A közigazgatás az egész lakosságot átfonta. Kik is döntöttek a falu ügyes-bajos dolgaiban? Először is bíró uram, akit éves tartamra választott a közösség a földesúr három jelöltje közül. „Mandátuma” lejártával legtöbbször a „törvénybírói” (másodbíró) poszton találtuk őket. Az ők kettejük munkáját tizenkét esküdt segítette, akiknek megbízatása életfogytig szólott. A „tanács” mellett a jegyző (nótárius), az árvák gyámja (sajnos azon időkben bőven akadt dolga, ő képviselte a mai gyám- és szociális osztályt), no és persze az adószedő, mint fontos hivatali ember. A közrendet a „belső bátorság” tartotta fent. Az élén a kisbíró (nem a dobolós) állt, aki a fővigyázóval szervezte, ellenőrizte az éjszakai vigyázó (bakter), az utcakapitányok, a pusztabíró, számadó gazda, a malombíró és a „borbíró” munkáját. Szép kis lista! És még nincs vége. Ott találjuk egyből a gyülekezet lelkészét a presbitériummal, az egyházi gondnokkal, adószedővel! Ha jól belegondolunk egy- egy közigazgatási gyűlés egy „Falunappal” ért fel, hiszen az 1800-as évek elejéig a világi és egyházi vezetés együtt ülésezett! De azért még nincs vége! A sor, hogy teljes legyen, mindezek felett ott volt az „Úriszék” a maga teljes valóságával és hajdújával, deresével, karvasával. Ez a népes társaság irányította Szeghalom szociális és közügyeit, egy olyan faluban, hol hat tized és utca volt, hatvan-hetven családdal! 1715 nyarán ehhez társult az újjá alakított vármegyei szervezet, melynek egyik esküdtje –a számunkra ismerős- Nadányi Zoltán volt. Egyszóval kapkodhatta a fejét a szeghalmi atyafi, hogy melyik utasításnak feleljen meg, hogyan viselje magát, ha éppenséggel nem volt agy kedves rokon éppen valamely testületnek tisztes tagja. De hát hagyjuk e botorságot és lépjünk tovább a lelki-szellemi élet területére. Az oktatás terén igazán érdemes figyelnünk Újvárosi Benedek lelkipásztorunk személyére, annál is inkább, mert ő volt papi teendőin kívül a „rektor” is, vagy más szóval a tanító, negyven-ötven nebuló oktatója. Mivel tudjuk, hogy „a templomot a reformált hívek széthordták” (Ugyan hová!? Mikor minden ház, épület vályogból, vagy tapasztott nádból épült!) Szentkereszty Tivadar, tankerületi felügyelő jogos feltételezése szerint, akár csak az istentiszteleteket, az oktatás is magánházaknál folt. Ezen a gondon enyhített 1718-ban az egyházközség, mikorra felépült az első református templom. Ennek bizonyítéka a Megyei Múzeumban őrzött Stallum, vagy Mózes szék (papi szék) felirata: „Annó. Dni 1878. 15. jun: É szék építtetett Isten dicsőségére Tisztl: Újvárosi Bendek akkori L: Pásztor és Fő Bíró Kerekes Mihály Uraimék idejekbenn.” A templom közel sem hasonlított méretében és kinézetében a napjainkban látható országos viszonylatban is egyedülálló templomunkra, hanem egy szerény, vályogból emelt, legfeljebb zsindellyel fedett nagyobb házra hasonlított, bejáratánál egy haranglábbal. És természetesen a Habsburgok törvényei szerint (amit tovább erősített, hogy a kurucok többsége is lutheránus, kálvinista hiten volt) a templom, vagy imaház Szeghalom szélén épült fel. Tőle keletre, észak-keletre épült ki a falu, melynek neve „Gyehenna”, a mostoha természeti viszonyok után. A műveltség, kultúra színvonalát jól példázza a sötét középkort idéző, számunkra pedig városi vigasságot jelentő eset, Kós Andrásné Török Mária boszorkánypere. Máris kiemelném, hogy a fesztiválnak semmi köze a Kossuth téren olvasható táblához: „Ezen a téren égették el az utolsó sárréti boszorkányt”. Szeghalmon egyetlen boszorkányégetés sem történt! A hónapokig húzódó hivatalos vizsgálat folyt le városunkban, hivatali emberekkel. És e vizsgálatot Nadányi Zoltán, ekkor már a Békési járás szolgabírája vezette le, egy, a kor szintjén magasan iskolázott művelt ember! (Fogalmam sincs, hogy hányszor hagyta el a vizsgálati termet – talán a templomot? -, hogy jól kinevethesse magát.) A fő kérdés: „Látta é, vagy hallotta é a tanú…”, és persze mindenki Török Mária fejére mondotta vádjait. A vádak között jó pár akad a boszorkányperekben melyekre egyszerű magyarázatot találni. Például Mária agár képében osont be egy legényhez és „meggyomrozta”. Egyszerűen Máriánk kívánatos és „fehérmájú” lehetett és pont ezzel a tanúskodó legénnyel nem foglalkozott, tehát féltékenységből mondott ilyet. Más boszorkány megrontotta a tehenet, „elvette a tejét” csak miután megfelelő tarifát kapott, „adta vissza”. Egyszerű állatgyógyászati probléma a tehén tejének elapadása. Ami meglepő, hogy a határban bóklászó gulyásokhoz senki nem fordult javallatért. Jó, ne ragozzuk tovább a vizsgálatot, eredménye egyértelmű. Máriánkat máglyára ítélték. Az ítéletet másnap Gyulán (!) a vár előtt végre is hajtották. Ne feledjük az Úriszék működését. Báró Harruckern János György 1722-ben lett beiktatva a gyulai váruradalom birtokába, ami az egész megye feletti birtoklást jelentette. Mint a megye korlátlan ura igazán igényt tarthatott arra a csekélységre, hogy egy-két halálos ítéletet a szeme láttára hajtsanak végre… Az igazság, hogy Mária Terézia később megunta ezt a fajta népünnepélyt és törvényben tiltotta meg, a vizsgálókat pedig még külön is ellenőriztette, hogy megszűnt az, hogy ripsz-ropsz szabaduljunk meg a házasságtörő asszonytól. Az utolsó sárréti boszorkányt valójában 1746-ban Füzesgyarmaton égették el! A „vasorrú bába” szép lassan belesüllyedt a népmesék világába (a boszorkányok között sok bába, vagy gyógyító asszony is akadt, legfeljebb nem fekete macskával társalkodott). Ehhez még csak annyit fűznék hozzá, hogy szép emlékű Kálmán királyunk már az eset előtt hatszáz évvel megállapította: „Boszorkányok márpedig nincsenek!” Tévedett volna?
Kele József
