Fontos állomása volt a jobbágyság életének szabályozásában az Urbárium 1767-es kiadása. Nemcsak a kötelmeket tartalmazta, hanem egyúttal védelmet is biztosított…
MÉG MINDIG A 18. SZÁZAD DEREKÁN
„Etetni kell a birkát, ha gyapját nyírni, tejét inni akarjuk” Indokolta meg az Urbárium keresztül vitelét, elfogadását „fiúsított” királynénk, Mária Terézia. Így nyelette le a keserű pirulát a földesúri osztállyal.
Mint láttuk, a „földkérdés, már a települők idejéből fontos kérdés volt. A faluközösség az évente újraosztott földeknek mindössze felét művelte, másik felét pihentette. A népesség számának alakulása azonban rákényszerítette a földműveseket a hatékonyabb, háromnyomásos gazdálkodás bevezetésére. Úgyszintén a földesúri majorságok terjeszkedése is szorongatta a jobbágytelkeket, legelőik, kaszálóik feltörésével növelték a termelést. Ez főleg itt a Sárréten – ahol egyébként is „földszűke” volt éreztette nyomasztó hatását. Gondoljunk csak a füzesgyarmati zsellérek és gazdák esetére. Az állapotokat jól érzékelteti az Urbárium bevezetése után a községek (köztük Szeghalom is) válaszai az urbáriális kérdésekre adott válasza. A szeghalmiak válaszából (1770) kitetszik, hogy a királyi „óhaj” már nem újdonság a helyiek számára, hiszen az abban foglaltak jelentős része, a földesurasággal kötött Contractus alapján, már huszonöt-huszonhat éve bevezetésre került. A „Méltóságos Uraságnak” tett szolgáltatásokat, illetve „árendákat” (bérleti jog) egy „nagykönyvbe” vezették. Ebből értesülünk arról, hogy 1730-ig a község 610 forintot, majd 1739-ig 810 forintot fizetett úrbéri terhekre. Viszont 1739-ben Póhalom területét a szomszédos Dévaványához csatolták, ami miatt 1744-ig 750 forintra csökkent a teher. 1744-ben miután Mágor és Károly puszták területének felével gyarapodott Szeghalom határa egyből 1672 forintra ugrott az adó. Ezeket a terheket kemény munkával elégítették ki: „ Szántóföldeinknek fele székes, terméketlen, melyeknek sem szárazságban sem esős időben hasznát nem vehetjük,… egyátaljában a földeket ha hasznokat akarjuk venni, ugarozással kelletik élni. Kaszálóinknak nagyobb részét az árvíz, mellyet semmi módon nem lehet gátolni, majd minden esztendőben el szokta borítani és nagyobb részint oly alkalmatlan tőrős helyen vagynak, hogy mindenkor nem is lehet hozzá férni, részszerént a vizek miatt, részszerént a sombokok miatt,… Váradnál és Debrecennél eladásra közelebb való hely hozzánk nintsen, de ezek is hét mértföldnyire (egy mértföld 8300 méter) vannak tőlünk és az útjuk kivált tavasszal és télen alkalmatlan, hol árvizek, hol pedig az esők miatt, egyéb eránt mind a két helyre vámon kell által menni…” Persze jó adózókhoz illően itt nem ér véget a panaszáradat, mert ugye a vízjárás miatt a malom is fél évet állott, így messze földre kell a lakosságnak mennie őrletni. Épületfa szintén nem akadt. Az országút (postaút) elkerülvén a falut, falvakat, a lakosoknak sem szekerezéssel, sem kézi munkával pénzt keresni nem volt módja. Végül, ami kiderült a „panaszlevélből”, hogy a református hívek tizedadásról nem is tudtak (lelkészük fizetésből élt), a főúri kilencedet pedig árendálták, pénzben váltották meg. A földesúr pedig csak minden harmadik, negyedik esztendőben látogatott le, mikor az egyezséget felülvizsgálta. Ilyenkor huzamosabb ideig tartózkodott a faluban, ami a számon tartott „naturálékból” is kitetszik; 400 tojás, 20 tyúk, harminc csirke, 4 kappan, 4 pulyka, 4 lúd, 6 kacsa, tíz icze vaj (kb. hat kiló), két bárány és egy malac került az asztalra. És ezen túl, ott volt még az uralkodóház ünnepeinek terhe is. Például II. József (még nem volt második) esküvőjére a megyei elöljáróság ötszáz forint szavazott meg, melyet természetesen a falvak népére testáltak nagy buzgalmunkban. No meg a megyei terhek és a katonatartás…
De a gazdasági erőn túl a jobbágyok a „közmunka programban” is részt vettek. Ilyenek voltak az utak karbantartása is, melyek általában töltéseken húzódtak és a tavaszi ár sokszor megrongálta őket. Bizony több ezer napszám ment el az úthálózat karbantartására, mely mondani sem kell, meddő fáradozás volt, még jó nyolcvan esztendeig, a vizek megregulázásáig. A vízszabályozás kezdetei még II. Mátyás idejére nyúlnak vissza, mikor törvénybe iktatta a Tisza mellékfolyóinak tisztán tartását. És hozta ezt a törvényt akkor, mikor a tájon még a török volt az úr! A folyók, erek tisztán tartása, csatornák ásása megyei feladat volt. Ebben az időben olyan vízművek születtek, mint a Bihar vármegye felé eső „Határ csatorna”, vagy a „Hajó út” (ebből több is akadt) és persze a „Sebes-ér”. Azonban ami a „szakszerűséget” illette, mindegyiken túltett a „Nyomott-fok”. Tudom, mindenkinek ismerős a Fokközi híd. Hát ez az elnevezés is új keletű. Fokköz több mint fél tucat határnevet foglal magába, hiszen a „Nyomott-fok” és „Bálványos-fok” közötti részt öleli fel. Itt van például Kisvárhely Sziget, vagy a közkeletű Bangó-kert, Háromfád és még sorolhatnánk. De miért is kapta „Nyomott-fok”, melyben ma a Sebes-Körös vize csordogál, ezt az ominózus elnevezést? A nagy medertisztítási lázban a „szakemberek” az 1770-es évek elején „Tordasára” lecsapolása érdekében kikotorták, tisztították a Tekerő ér medrének a Sebes-Körösbe torkolló alsó szakaszát. Mit tesz Isten, a tavaszi ár jött, mint szokott máskor, de most nem terült szét a Kissárrét rétségében, hanem átzubogott az új mederszakaszon, oly vehemensen, hogy elmosta a ladányiak és a békésiek szántóföldjeit, a vetésüket. Ezt a két község annyira a szívére vette, hogy még a megyéből is el akartak költözni, minél messzebb a szeghalmi szomszédságtól.
Az 1770-es években még egy esemény hozta lázba elődeinket. Mégpedig református templomuk kibővítése, tartósabb anyagból, téglából való felépítése. Emlékszünk rá, hogy másfél évtizeddel korábban a „sárból épített” templomukat be kellett keríteni, hogy némely barmok neki ne dörgölőzzenek, mert összeomlik az imaház. Megindult a levelezés a gyülekezet, a Helytartó Tanács és Mária Terézia között, hogy engedjék meg templomuk tartósabb anyagból és alapokra való felépítését, egyúttal bővítését, mert a gyülekezetnek harmada sem fér el istentiszteletek idején az épületben. A kamara a megyét utasította a „megszemlélésre”, hogy megfelelő fedezet van-e erre a célra, tiltva egyúttal, hogy az építésre kölcsönt vehessen fel a gyülekezet. Továbbá a kért bővítésre van-e megfelelő hely, mivel a hívek két öl szélesítést és öt ölnyi hosszabbításért folyamodtak kérelmükben. A megyei hivatalosak kiszálltak és megállapították, hogy megfelelő anyagi forrás és lelkesedés, valamint a csekélyke, bővítésnek elegendő hely áll rendelkezésre. Véleményük alapján a Helytartó Tanács nagylelkűen engedélyezte a Szeghalmi Református Eklézsiának imaházuk bővítését. Az persze vélhetőleg a „szomszédok” jóindulata lehet, hogy ránk maradt az a mondás, hogy mikor 1778-ban a szeghalmi hívek kézhez vették a felsőbb hatalom engedélyét, oly lelkesen vetették bele magukat a munkába, hogy jó sárrétiekhez méltón azt a két öl szélességet jobbról és balról is hozzámérték a régi alaphoz és hasonlóan jártak el az öt öles meghosszabbításával is. Minden esetre alig egy év elteltével 1780-ban már felszentelhették új templomukat.
Kele József
