Míg Csuba Ferenc történetein mulatott (vagy bosszankodott) a sárréti nép, történt némi változás a községek életében is. A 18. század végének birtokos váltását csak „megkésve” vették észre, mikor báró Wenckheim Xavér Ferenc özvegye Rosenfeld Czekelius Karolina a családi „osztálykor” neki jutó birtokára leköltözött…
ÚJ BIRTOKOS ÉS A KÖZVISZONYOK
A Haruckern családba (Harruckern Ferenc főispán) a leányzók révén több nemes család is beházasodott. Így többek között a frankhoni Wenck, illetve a bárói cím megszerzése alkalmával (melyet szerényen ők kérvényeztek) Wenckheimre módosított család is megjelent. Ezt oly sikeresen tették, hogy mire a sógoraik észbe kaptak, már a kezükön volt az egész gyulai uradalom, melyet kezdetben közösen igazgattak, pontosabban Viktor, míg testvérei, unokatestvérei a nagyvilág színpadán ügyködtek. Minket ebben az esetben a népségből báró Wenckheim Xavér Ferenc érdekel… 1771-ben testvérével, II. Józseffel birodalmi bárói címet kapott, amelyet 1781-ben honosítottak („magyarítottak”). Mint tekintélyes vagyon ura, nem igen törődött birtokaival. Nyakig elmerült előbb az osztrák-török háborúk zűrzavarában. Házassága is amolyan hadi házasság féle volt, hiszen ezrede Nagyszebenben állomásozott, mikor feleségül vette Rosenfeld András báró leányát, Karolinát. Azután pedig a németalföldi csataterek szólították el, ahol több ízben szembekerült a francia köztársasági sereggel és meg is futamította nem egyszer az ellent, amiért Mária Terézia Renddel tüntették ki (állítólag kétszer is). Ezekben a küzdelmekben gyorsan lett ezredesből altábornagy, míg végül 1794. május 11-én a Belga területen lévő Courtrai mellett vívott csatában egy „véletlen ágyúgolyó derékba szakasztotta”. Ez lett a vége negyvenöt év katonáskodásának. De a családra figyelve. Még Mária Terézia előtt a Wenckheimek felosztották maguk között a gyulai uradalmat. Ferenc özvegye figyelemmel kísérte az eseményeket. Amilyen gyorsan ment az uradalom felmérése, az egyezkedés, csak 1798-ban realizálódott. Karolina asszony férje jogán a Békési rátához jutott, mely később gyermekei között oszlott meg. (Öt gyermekkel ajándékozta meg altábornagy férjét – mikor volt rá idejük? – kik közül Terézia még hajadonként elhunyt.) A talpraesett asszony azonnal el is foglalta birtokait. Ennek jó példája, hogy az ifjú Ziegler (máshol Cziegler) Antal fiatal építészt bízta meg a birtokközpontnak kinézett Körösladányban egy kisebb kastély (vagy nagyobb kúria) felépítésével, ugyanakkor szintén az ő tervei alapján Szeghalmon is nagyobb építkezésbe kezdett. Jó szokás szerint a dézsmapincét már meglévő halomba ásatták le (ami akkor történetesen a falu szélén leledzett). Hogy mi szeghalmiak büszkék is legyünk rá, országosan egyedi építményt hozatott létre. A pincét együtt alapozták a ráemelt uradalmi magtárral! Most ez a katolikus templomunk. A mai kastély alapját is ekkor vetették meg (a Könyvtár épülete). A víztorony felől, az oldalbejárattól a főépülethez csatlakozó boltíves épületrész (az intézői lak) és a Petőfi utca felőli oszlop-teraszos épületrész ennek a ma látható emléke. A körösladányi és szeghalmi építkezések 1805-re fejeződtek be, Karolina asszony ekkor költözött le Körösladányba. Tehát Szeghalom hirtelen három jeles épülettel is gyarapodott, melyek előre vetítették a mai Szeghalom utca-szerkezetének kialakulását. Persze a „főutca” kicsit eltolódott, nem a mai Tildy utcán vezetett, hanem a Bocskai-Bethlen utcán, mely utóbbit még száz év múltán is Kastély utcának neveztek. Ezzel együtt a piac-vásár tartásának helye is megváltozott. A református templom előtti térről a dézsmapince és a kasznár lak közötti térre került (ma óvoda udvar). A kasznár lak környéke kezdett uradalmi központként kiépülni. Mint a terület szomszédságában huzamosabb időt eltöltő személy, nyugton merem állítani, hogy például a kertészet, kocsiszín előbb megépült, minthogy Rosenfeld Karolina gyermekei között felosztotta volna a birtokot 1814-ben. Történetesen ezen épületmaradványok téglái még WF monogrammal készültek, míg a Kárász-téglákon HK feliratot találunk, illetve a Festetics és D’Orsay építkezések téglái „jegy” nélkül készültek. Karolina asszony férje utáni tiszteletből az Ő jelét hagyta ránk emlékül (Itt Szeghalmon, Körösladányban és Vésztőn. Füzesgyarmaton a régi kastély-mag téglái még nem kerültek elő).
Az új birtokos megjelenése nem, hogy törést, de egyenesen könnyebbséget hozott a kálvinista falu számára. Történetesen Rosenfeld Karolina az eddigi (Harruckern) impérium katolicizmusával szemben ágostai evangélikus hiten élt! Olyan tettek jellemezték, mint a mezőberényi lutheránus gimnázium megalapítása, mely igaz rövid (három évtized) működés után áttelepült Szarvasra – és ma is ott van!
Az évszázadot taglaló több cikkben is kitértem a település lehetetlen állapotaira, mint a fa hiánya, az ipar és iparosok nemléte, távoli vásáros helyek és egyebek. Az ipar elmaradottságát már Péró lázadása esetében megemlítettem, hogy sem fa-megmunkáló, sem vas munkát végző mesterek a megyében nem voltak. Ezeket részben a lakosság maga végezte, a minimális vaseszköz igényt részben kielégítették a vándorkereskedők és a cigány szegkovácsok. Megint a „szomszédra” kell hivatkoznom, Füzesgyarmat korabeli községi számadás könyveire. A század utolsó harmadában önálló mesterek működtek a faluban. Legfontosabb persze a kovács, kinek negyedévente vasat hozattak Debrecenből. A kovácsmesterek külön megbecsült tagjai voltak a falunak. Nem az ókori, kemény fémet megmunkáló mitikus alak, ó nem. Bár foglalkozása a falu szélére űzte (mégse gyújtsa fel a falut), műhelye egyfajta hírközpont volt. A nála kocsit, patkót igazítani megállók messzi tájak hírét hozták magukkal, amit tőle lehetett megtudni, továbbítani. De mint állatok patkolója, nagyon is értett az ízületekhez és csontokhoz, így rándulás, ficam és törés esetén (mikor a borbély már kifogyott a tudományból) ő hozta rendbe a sérült végtagot. Ezért is hívták „csontkovácsnak”, amit ma már minden kínai „designel” feltupírozott „gyógymasszörre” ráragasztanak… Úgyszintén megtaláljuk az ácsmestert, ki már mesterségéből élt állandó jelleggel. Implom Józseftől véve: „Zsellér, házzal, némi szőlővel, vagy állatvagyonnal”. Múzeumunk az iparosság érdekes emlékét őrzi, egy 1736-os évszámmal díszített cifrázó-gyalut Lázár Zoltán száz év előtt élt helyi asztalosmester műhelyéből. Ha nem valamely elődje vándorútján „szerezte” ezt a szerszámot akkor ez az eszköz az első asztalos emléke városunknak, mindössze negyed szászaddal az újratelepülés után…
Kele József
