E kedves arcú úriember sem véletlenségből került elő Szeghalommal kapcsolatban az irodalomtörténet kies labirintusából. Csokonai Vitéz Mihály bizony többször megfordult Szeghalmon…
EGY SZÁZADFORDULÓ EMLÉKE
Való igaz, hogy annak a századfordulónak immáron bő kétszáz esztendeje, mégsem árt egy kicsit jobban belenézni. Mint az előzőekből látható furcsán mozgalmas egy korszakot éltek meg eleink ebben az időben. Merthogy! Új birtokosa lett a falunak és a békési Sárrétnek, volt vízimalom, nincs vízimalom Vay Miklós közbenjárására, meg itt/ott volt Csuba Ferke az ő kis csínytevéseivel, melyek részben népi hőssé is emelték, vagy inkább az esték meséibe. Pont Csuba barátunk révén olvashattunk igaz, csak célzásszerűen, a századvég „közműveltségi” állapotáról, melyben boldogan evickélt a tüzes sárkány a nádak rejtekén a lidérc-láng és a „toportyánféreg” társaságában.
Pedig akadtak itt jóravaló szellemi fáklyavivők is. Csak az egyházi anyakönyvekbe, esetleg Papp Lajos lelkipásztorunk által „sűrítve” megírt szeghalmi egyháztörténeti munkába (1925) belelapozva ott találjuk a tanítók dolgait is, kikről jól-rosszul vélekednek a kortársak. A 18 század utolsó negyedére például már különvált a fiú és leány tanulók oktatása. Mint emlékszünk, 1736-ban Petri István még együtt tanította a fiúkat és a leányokat. Ekkorra legalább két oskolája kellett legyen az egyháznak (Papp Lajos hármat is feltételez), mert az 1774. évben a halotti anyakönyvben a következő bejegyzést olvashatjuk: „Tüskés Mihály elhalt 1774. deczember 25. 29 éves korában, szegény oskolánknak szinte 3 esztendőknek elfolyása alatt érdemes, hűséges és jó magaviseletű rektora” Számos dolog jut ebből a bejegyzésből a tudomásunkra. Természetesen az első, hogy a rektor mellett már lennie kellett praeceptornak (altanító, beosztott tanító), tehát a legalább két iskola megléte indokolt így is. Másrészről Tüskés Mihály figyelemre méltó személyiség lehetett, hiszen mindössze három év állt rendelkezésére, hogy rektorként bizonyítsa talpraesettségét, rátermettségét, mellyel kivívta az egyházi-községi vezetés megbecsülését. Sajnos ez időkből konkrét jegyzőkönyvek nem segítenek. A presbiteri gyűlések feljegyzései pedig különálló lapokon hézagosan maradtak ránk, így pontosan nem tudhatjuk, hogy mikortól működött (tanítóskodott) Szeghalmon Tüskés Mihály, de nem tévedünk sokat, ha azt feltételezzük, hogy már az 1760-as évek legelejétől itt ténykedett. Hát ezért is csodálom, hogy ilyen emberek mellett (mert nem csak Ő volt az egyetlen a Sárréten) mellett a Csuba Ferkóknak még volt életterük, sőt a bölcs „faluvezérek” is be- bedőltek nekik. Persze nem győzöm hangsúlyozni, hogy rejtelmes a Sárrét! Suhogó nádasai mélyén konzerválódott évezredek mestersége, de hiedelme is! Már a réti emberek világánál fel kellett tűnnie egy sárréti embereket talán máig meghatározó jellem-együttesnek. Első sorban a szülőföldhöz való ragaszkodás, a változásokkal, új dolgokkal szembeni bizalmatlanság és néha ellenszenv (egészen az elüldözésig – emberek irányában). Ugyanekkor volt divatban, hogy az egyházi-községi elöljáróság marasztalta a lelkipásztorokat, vagy éppen „elengedte”, de éppígy a tanítók esetében. Például a fiatal Csala Imre és Bartha Sámuel tanítókat egyszerűen elbocsájtotta a felsőbbség. Bartha Sámuel esetében a tanítás „lanyhaságát” kifogásolták. Csala tanító úr esetében még cifrább a helyzet. A fiatal tanító nem csak a tanításban buzgólkodott, mely ellen a presbiterek kifogást sem emeltek, hanem egészen más oknál fogva tekintették személyét a „gyermeki lelkekre való káros hatásúnak”. Csala Imre szintén szeghalmi legendává nőtte ki magát. A forróvérű ifjonc nem megátalkodott, szolgálati idején kívül lóhátra pattanni és bizony nem egy alkalommal a gutaütésbe kergetni a falu utcáin kutyagolókat. És ez mind semmi! A községi korcsmát is meg- meglátogatta, hol hajnalba nyúlólag múlatta az időt, jóravaló fülnek nem tetsző nóták és szavak kíséretében. És ez mind semmi! A megátalkodott kicsapongó nem restellte megfordulni az általa kedvelt fehérszemélyek háza tájékán, nem éppen ildomos időkben. Micsoda botrány! Persze voltak olyanok, akiket nem viselkedésük, nem hivatali működésük folytán küldött el a nagytekintélyű egyházi vezetés, mélyen egyetértve a világi hatalmakkal. A lelkészek sorában ott olvasható Ángyán János neve. Róla csak címszavakban egy rövid „élet-út” ismertetést nézzünk meg. 1780-1788 között a debreceni Református Kollégiumban tanult, majd egy évre Nádudvarra ment tanítóskodni. 1795-ben Hajdúböszörményben rektorkodott. 1797-1798-ban Jénában tanult, majd Szeghalmon lett lelkész. Neki köszönhetjük, hogy immár egyházi jegyzőkönyvekben maradt reánk a szeghalmi református egyház ügyes-bajos dolgainak ismerete. 1799-ben Ő kezdte meg a jegyzőkönyv vezetését! Ezzel nem is lett volna baj, csakhogy oly korszakban tanult Debrecenben, élt Jénában, mikor Rousseau és a jakobinusok eszméi felforgatták az egész világot, mikor kalapos királyunk reformok bevezetésén fáradozott (De ennek a konok magyarnak ez sehogyan sem ízlett!). Egyszóval őt is, mint a mottóként szereplő Csokonait elkapta a „hév”. Nem elég, hogy barátjához hasonlóan versek faragásával is bíbelődött, de a gyanús eszméket még az istentiszteletek tárgyává is tette. Ez persze nem tetszett a „langyos vízben” lubickoló sárréti társadalomnak. Gondolom, milyen felháborodást válthatott ki, mikor egy két alkalommal megjelent Szeghalmon Csokonai Vitéz Mihály, Legtöbbször Debrecenből lejövet, vagy Nagyváradra utazása közben megpihentében. Csokonaitól tudhatunk arról is, hogy a szeghalmi lelkészlak kertjében finom gyümölcsöt termő almafa volt, mely árnyékában nem éppen egyházfikhoz illő beszélgetések folytak. (Ne gondoljon senki rosszra, legtöbbször társadalmi és kulturális kérdések körül folyt a szó, vagy a nagyvilág híreiről.) Az almafát és a beszélgetések hangulatát meg is énekelte Csokonai… De térjünk vissza a felvilágosodás vidéki élharcosának igazán magyar, vidéki sorsára (nincs új). A lexikonok szerényen annyit írnak, hogy „állását elhagyni kényszerült”. Magyarul kiebrudalták 1807-ben városkánkból, azt az embert, aki után a veszprémiek két kézzel kaptak! Aki a magyar pedagógiát megreformálta „Az nevelésnek és tanításnak tudománya” című kétkötetes, nemcsak lefordított, de az osztrák és magyar iskolák számára átdolgozott és magyarázatokkal ellátott művével. Ezt csak halkan említve…
Kele József .
