A legnagyobb megmozdulás a 19 század első harmadában a református templom bővítése volt
A FELVILÁGOSODÁS UTÁN, A REFORMKOR ELŐTT
Lépjünk túl az olyan apróságokon, mint a csendes falusi utcán száguldozó tanító, a rebellis nézeteket hangoztató lelkipásztor (Bár belegondolva, az „Új időknek új dalaival” már ekkor jelentkezett a szarvasi Tessedik Sámuel, vagy épp a vésztői születésű Kis Bálint.) menesztése. Az országos és megyei rendeletek, a közigazgatás „modernizálása” ellenére a helyiek nehezen idomultak a kor követelményeihez. Egyik példa erre Békésvármegye 1806. évi tűz elleni rendelete. Ez már nem is említhető, hogy hányadik „Pipatilalom” volt, szolgabírói köriratok halmazával megtámogatva. Hja, kérem azon régi szép időkben, nem a „bejárat öt méteres körzetében” tiltották a füstölést… „Valahányszor tapasztaltatnak (történetesen istállóban, vagy utcán pipázást) annyiszor tíz pénzre (garasra) vagy tizenkét pálcával fognak büntetni.” De ezzel még nincs vége! Hasonlóan tilalmas volt estelente hazamenet utcán esetleg udvaron és istállóban méccsel, gyertyával, vagy „lantornás” (marha hólyaggal) bevont lámpással közlekedni. Ennek jutalma szintén tíz pénz és tizenkét pálca volt. A komolyabb tűzvészek megelőzése tárgyában pedig a kémények ellenőrzésére is sor került, melyet megyei biztos végzett roppant szigorral. „…hiteles személyek választassanak, akik gyakrabban az helység beli lakosoknak házait és azoknak konyháit, kéményeit és kemencéit megvizsgálják, a romladozott kemencéjű és kéményű házaknál a kenyérsütést eltiltsák. … Számos káros történetebül kitetszik, mely könnyen fölgyulladnak az olyan házok, melyek falai, kéményei nád, vagy fakészületből vagynak felépítve, ezért parancsoltatik a lakosoknak, hogy azon házakat, főképen kéményeket nem sövény, vagy nádfalakbul, hanem vagy égetett téglábul, vályogbul építsék.” Hogy mennyire volt e rendelet hatásos, két példával tudnám érzékeltetni, minden esetre – Istennek hála – a szomszédos települések példáján keresztül. A rendelet kiadása után másfél évtizeddel Körösladány több mint negyven százalékát, paplakostól (ez utóbbiban kétszáz könyvvel!), templomostól tűz emésztette fel. A másik, a fa- és nád kémények esetében jó példa, az 1925-ös karácsonyi árvíz vésztői képein szúr szemet. Az összeomlott tanyák többségének képén deszkakémények virítanak, több mint száz esztendővel a rendelet megjelenése után!
Na de hagyjuk a hanyagság és szegénység e kordokumentumait és nézzünk körül a korcsmák és az elöljáróság háza táján is. Csak vissza gondolok, egy pár éve folyt beszélgetésre, mikor egy közeli, megyénkben lévő kis falu lakójával találkoztam a buszmegállóban. Az „úriember friss gézturbánt és jobb kezén gézkesztyűt viselt, lila bal szemmel. Szó szót követett, mikor kiderült, hogy eleve bulizni érkezett a „fénybe” amit rejtősen mondva egy kis gimnasztikával tervezett megfűszerezni. Nos, a helybéliek többen voltak… Nincs új a nap alatt! „Ha valaki a korcsmába csákányt, vagy fokost, puskát, vagy fejes botot (kun buzogány), kést, vagy akármely vérengző eszközt viszen, a vármegye kezére adódik. Valaki a korcsmán leendő borital (borozgatás) közben palackot, poharat vagy akármely edényt eltör, ha nem szándékkal esett meg az, minden darab edényért egy forintokat fizet (ez aztán az üvegbetét!).” Jó megjegyezni, hogy a bornak iccéje átlagosan hat krajcárba került! (1 icce a mai fél liternek felel meg)
Korábban írtam már, hogy gondok adódtak a megyei hivatalnokok, illetve a falusi elöljárók ital és étek fogyasztásáról, melyet évszázad során több királyi és kamarai leirat megpróbált visszaszorítani. Ez oly annyira sikerült, hogy a falvak, városok költségvetésében még mindig ott szerepeltek a következő rublikák: „Italokra, Mészárszékbeliekre, Történhető költségekre” Ez mind a „reprezentációs keretet foglalta magába, és a települések költségvetésében több mint tíz százalékkal képviselték magukat. A kovácsnak vas beszerzésre az összeg ötödét, hatodát irányozták elő. Szóval óvatosan, nem hirtelenjében felindulásból, mint Csuba esetében a ványai bíró, előre betervezték a „tivornyák” fedezetét.
De komolyabb dolgokra terelve a szót. Az ezernyolcszázhúszas évekre felvetődött Szeghalmon a templom kibővítésének gondolata. A korabeli egyházi jegyzőkönyvek adatait saját értékelésével Papp Lajos lelkipásztorunk összegezte. Ha megnézzük, hogy Szeghalom törzsgyökös lakossága teljességében református volt, 1827-ben néhány uradalmi alkalmazottat leszámítva közel 5500 lelket jelentett, a népesség ismét „kinőtte a templomát”. A bővítés gondolata már 1823 nyarán felvetődött, melynek élére Rázsó József lelkész, Sándor András egyházgondnok és Petri András községi bíró állottak. Nagy vállalkozás volt ez, hiszen úgymond az egyházvezetés „tizenkilencre húzott lapot”. Az eszme történetesen 1825 és 1827 között öltött testet, mikor a templomhoz észak és dél felől kereszthajót toldottak. Hogy miért volt ez hazárdjáték? Annak ellenére, hogy a kivitelezés kezdetén és alatt, a gazdaságra (földművelés, állatállomány) bő esztendők jártak, atyánk fiai éppen úgy ódzkodtak a fizetni valóktól, mint manapság. Ahogy azt a jegyzőkönyvben rögzítették. „mivel a templom építésére repartiált (előirányzott, megalkudot) pénznek még még csak nem negyed része jött be s a többi mai napig is kint volna s fizetni nem akarják, noha a nép előtt majd minden vasárnap publikáltatik, pedig a mesteremberek fizetésére s a templomhoz való matériálék (anyagok) megszerzésére felette nagy szükség volna, rendeltetett, hogy Tiszteletes úr a népet hathatós tanítása által a fizetésre serkentse s adja tustokra, hogy a nem fizetők eklézsiai fenyíték alá fognak vettetni.” Ez bizony enyhén a személyiség jogokba taposást jelentett, mint név szerinti megrovás a gyülekezet előtt, vagy a neveknek kidobolása a csali vásáron. Ne feledjük, hogy a háttérben ott volt a közigazgatás feje!… Csak hatott, hiszen felépült a Magyarországon egyedüli görögkereszt alaprajzú református templomunk.
Kele József
