Bogdán Lajos „Polgári szózat”-a oly jól sikerült, hogy még hamarosan újból kiadták, immár Debrecenben, így még szélesebb népcsoportokhoz juthatott el
A FORRADALOM ÉS SZABADSÁGHARC 1.
A dicső forradalom, melyet részben a Pilvax ifjainak neve tesz emlékezetessé, viszonylag késve, két nap múlva vált Békésvármegye „rendei” előtt ismertté. Még a gyorspostával is két napba tellett, míg a hír eljutott Gyulára, ahol március 19-én Szombathelyi Antal alispán a megyegyűlés jegyzőkönyvébe Batthyány miniszter körlevele alapján (szó szerint bejegyezve) március 22-re népgyűlést hívott össze Gyulára, hogy a nép:
„Nehogy a nép magára hagyatva, tanácskozásaiban tévútra vezettessék, rend és csendesség felbomoljék, különbféleség aggodalmat szüljön, és éppen ezáltal az ügy előmozdítása akadályt szenvedjen.”
A népgyűlésre való összehívás, feltehetően csak vasárnapra, március 20-ára érkezett az érintett településekre. A sárréti falvakban szombaton még mit sem tudtak a nagy eseményekről, hiszen a presbitérium jegyzőkönyvének legfontosabb eleme a „külső fi oskola” építésével kapcsolatos szerződések megtárgyalása volt. A „népképviselet” eléggé furcsán alakult, hiszen Szeghalomról (akárcsak a szomszédos Körösladányból) öt jobbágy mellett a községi vezetés (bíró, jegyző, esküdtek) valamint a lelkész és két-három uradalmi tiszttartó szekerezett be Gyulára (illetve ez a jobbágyok esetében nem biztos), hogy a Megyeháza udvarán megismerje a forradalom és az új időleges kormány célkitűzéseit. Elébb a Tizenkét pontot, majd Batthyány Lajos levelét ismerte meg a nép. Ezt követően megalakult az Ideiglenes Bizottmány. A népgyűlés az főispáni székbe báró Wenckheim Bélát ültette. Nagyon valószínű, hogy a szeghalmi tudós pap magáévá tette a miniszterelnök aggodalmát és ez késztette munkájának megírására – a nép felé, miheztartás véget:
„kiváltképpen a’ haza’ jelen körülményeit nem ismerő magyar polgárokhoz”.
A népgyűlés folyamatosan ülésezett egészen az áprilisi törvények megyei elfogadásáig. A gyorsposta naponta ontotta Pest-Budáról az újabb és újabb híreket, folyóiratokat. No és mit értett meg ebből a nép? Szinte pislogni való, mert egy korábbi sérelem, még az úrbéri egyezség idején a legelőelkülönözés körül alakult ki nagy sértődöttség. Szeghalom esetében például a közel tízezer holdnyi (bécsi), legelő közel fele-fele arányban osztódott meg az uradalom és a közel kétezer gazda között. Ez már magában is sérelmes volt, hiszen a házatlan zsellérek egyszerűen hoppon maradtak (lévén a legelő területet porták szerint osztották fel). De ez még mind semmi! A szeghalmi legelők (persze a népé) még meg is kurtítódott! Történetesen a szomszédos földesúr Fás, hajdani falu (mely lakosai Körösladányba költöztek, alig fél évszázad elébb) területét (az egészet!) saját magának íratta. Ezzel azonban a szeghalmi atyafiak elestek Kisfás legelőitől. A „szabadság első óráiban” már áprilistól forrongott a nép. Vésztőn a jobbágysorból szabadult zsellérek az újraosztást, továbbá a „tartalékban” maradt (községi kezelésben) legelők szétosztását követelték, hiszen:
„Mit ér a szabadság föld nélkül?!”.
Füzesgyarmaton a népmozgalom olyan méreteket és formákat öltött, hogy oda alispáni nyomásra katonai erőt kellett kirendelni, a rend helyreállítására. No, de Szeghalom sem volt elmaradva az előző példáktól. A fási legelőkért folytatott küzdelem szintén majdnem emberéletet követelt, mégpedig a bíró fejét követelte a nép, aki igaz, hogy előbbet még a földesúr jelöltjei közül lett megválasztva, ellenben a népbizalom az új törvények életbe lépése után is „megtartotta” ebben a tisztében. Csakhogy! Mit is tehetett Fás ügyében szegény feje, mikor a szomszédos (a legelőt elorzó) földesúr nem más volt, mint báró Wenckheim Béla főispán! De csak nézzük az eseményeket, melyet öreg Hajdu István írott 1848. augusztusában Kis János békési járás szolgabírájának és Sipos Sándor esküdtnek írt lemondó leveléből ismerünk:
„Aki a nép között forog, annak nem szükséges mondani, hogy mióta az átalakulás megtörtént s a nép polgári állásra emelkedett, a népnek a szabadság balmagyarázata által történt elragadtatása miatt mily terhes egy közhivatalnoknak állása… Azonban tapasztalván, hogy némely szeghalmi lakosok azt hitették el a néppel, hogy én vagyok az oka, hogy a szeghalmi nép Fásnak a szabadság eljöttével birtokába nem juthatott, s a lakosok által kívánt földosztás meg nem történhetik, miután a mai napon a népgyűlés közben a tanácsházban ingerültség és lázító beszédek közt Emődi Mihály vezérlete alatt betódult mintegy tizenhatod ember nagy lármával és hatalommal ellenem kikelt, úgy hogy attól lehetett tartani, hogy tettleges erőszakoskodásra is vetemednek…”
A G. Tóth család több tagja is szembefordult a bíróval, mondván, hogy:
„micsoda orcával viselem a bíróságot, midőn már több ízben haza utasitattam… meg volnék az Uraságok által vesztegetve s amiatt nem lehet a szeghalmi sérelmekre nézve boldogulni.”
Hogy ez mind elég ne legyen az egyenjogúság terén a hölgyek ki ne maradjanak a jóból (mármint a „nagypolitikából”) Almási Sándorné és Máté Lajosné szélen-hosszon terjesztették, hogy a szeghalmiak ne is számítsanak új földosztásra, míg Hajdu úr tölti be a bírói tisztséget, sőt (női finomság!) továbbmenve biztosra vették, hogy a bíró kivégzésére is megtörtént a szövetkezés és hamarosan megtörténik. Hát így vigye nyugodtan a „kormányt” az ember.
Kele József
