A Szabadságharc utolsó harmadában egyre-másra jelentek meg a „szükségpénzek”. Valahogy elfogytak a mindennapi kereskedelemben használt aprópénzek. Ugyan mit lehet kezdeni száz forinttal, ha csak egy czipót akart venni az ember négy krajcárért?
A FORRADALOM ÉS SZABADSÁGHARC 3.
A képen látható pénznyomó lemez Ben tábornok Erdélyi Főhadpénztárának megbízásából készült, a papírpénzek nyomtatására, a lemezen őrzött dátum, 1849. Július 31. a segesvári csatavesztés napja… A képen látható lemez tizennyolc évig volt a Sárréti Múzeum tulajdonában, mígnem 1999/2000 fordulóján nyoma veszett. Előtte eléggé kalandos úton Körösladányba került, ahol az uradalmi kútba dobták 1849 őszén és ahonnan száz esztendő múltával (kútkotrás során) ismét előkerült… (Azóta többen hangoztatták, hogy előkerítik a múlt e jeles ereklyéjét, de a szó elszáll, mint a remény…)
Az előzőekben szegény bírói és jegyzői székért folyt harcokban pártoskodó Szeghalommal ismerkedhettünk meg. A szabadságharc honvéd seregének felállításához már nem a negédes –néha fejfájós- verbunkkal fogták a katonákat. A rendes honvéd-ellátást „sorozással” oldották meg. Ismerős szó nem? Pedig milyen más tartalommal is bírt akkoriban. Eredetileg nem sorozás, hanem „sorshúzás” volt. Ez azt jelentette, hogy az újonclétszám biztosítására eleve összeírták a községek fegyverképes férfinépét és neveiket „mérőből” vagy hasonló edényből a keretszámnak megfelelően kihúzták (átlagosan negyvenöt-ötven nevet). Volt egy másik katona típus is, az úgynevezett „fogadott honvéd”, ami azt jelentette, hogy a sorshúzott tehetősebb gazdafi jó pénzért felfogadhatott maga helyet, más ifjoncot, aki végül angyalbőrbe bújt, fegyvert ragadott a honért. Ez is megoldás. De ne keseregjünk el azon, hogy a múlt propagandái, a kor íróinak műveit megfilmesítő propagandárok mind ragyogó mosolyú büszke legényeket mutat a lobogó zászlók alatt a kartácstűzbe rohanni. Volt a honvédnek állásnak egy ilyen módja is Az „önkéntes”. Hogy miért tettem macskakörömbe? Gondoljunk a beígért házhelyre… Ha statisztikát szeretnénk készíteni, elég megnézni az 1849. december 20-án készített összeírást, mely Szeghalmon 149 volt honvédet írt össze (no, nem dicséret okán). Közülük 111 főt, mint önkéntest és harmincnyolc főt, mint „sorozottat” vettek számba. további „huszonöt holléte nem tudatik, elhalt tizenhárom”. Szerencsére, mint az a holt hírét keltik, mondásban is van, nem mind halt el.
De hagyjuk a csatamezők vér és lőporfüstös világát nézzük mi történt szűkebb hazánkban. Máris itt van az ősz. Jelasics hadait megfutamították, több ezer horvát foglyot ejtve. Szép számmal került közülük a sárréti falvakba is. Szeghalmon a község „Bika majorjában” helyezték el őket, a fennmaradt feljegyzések szerint 1949 februárjában 258 fogoly, köztük két őrmester és öt tizedes került ide. Nemsokára a „vezetőket” elkülönítették. A hideg, a gyenge táplálkozás legyengítette a foglyokat, nem szólva arról, hogy higiéniai szempontból sem voltak éppen rózsás helyzetben. Soraikat ritkította a vérhas és ismét felütve a fejét a kolera. Az egy hónappal későbbi kimutatásban az eredeti fogolycsoportból 202 fő volt életben, majd ehhez még ugyanebben a hónapban újabb száz hadifogoly érkezett. A megye immár 307 fogolynak fizette a napidíját a községnek. Mit ért ez a „napidíj”? Jól mutatja ezt, hogy a hadseregnek szállított gabona köbléért (pozsonyi mérő, kb. 52 kilogramm) a honvédség rögzített áron 24 krajcárt fizetett, mikor a piaci értéke már meghaladta az öt forintot. Más szóval a tényleges érték tizedét sem térítették meg a községnek, a lakosságnak. A megyei főorvos 1849. májusi jelentése szerint Szeghalmon összesen 337 fogoly volt, akik közül végül 96-an meghaltak, tízen a jelentéskor még betegek, (nyugodtan a holtak sorába számíthatjuk őket is), egészséges 231 fő volt. A foglyok számára az uradalmi dohánypajtát is kiürítették. A községben nem engedték a foglyok elszállásolását, nehogy a magukkal hozott járványos betegséggel a lakosságot megfertőzzék. A „hadifogoly zsold” nagyon szerény volt, két font kenyér és egy pengőkrajcár. És mint a mondás tartja, nincs az a nyomor, melyből valaki hasznot ne húzhatna… „ a helybeli lakosok nejeik elegendő mennyiségben készítenek főtt ételt, s ezt a foglyok szállására vivén, egy garasért, egy tányérral a foglyoknak eladják;” Az egy garas a népnyelvben megfelelt az egy krajcárnak, pont a mennyit kézpénzben a foglyok kaptak. A fenti beszámolóban arra is kitérnek, hogy min ezen egy tányér mellé egy font (valamivel több, mint fél kiló) kenyeret is kapnak a foglyok. Mint a mai kórházi koszt! Egy tányér leves és kenyér, egy napra téli-koratavaszi időben, fűtetlen szálláson, tetvektől hemzsegő ruhában… És akkor csodálkozunk a majdnem egyharmados halálozási rátán?!
De nemcsak a foglyok terhelték a sárrétieket. A délvidéki harcok során mintegy ezer főt kellett elhelyezni Békés vármegyében, Debeliácsa kétezer lakosának felét, kik közül Szeghalom, Füzesgyarmat, Vésztő községekben ötven-ötven menekültet szállásoltak be. Ellátásuk szintén a községet terhelte.
De, hát vannak magasztosabb események is. A forradalom első évfordulójára gyűjtést rendeztek, mely során a Honleányaink 120 pár fehérruhát (alsóneműt), 24 új lábravalót, négy-négy lepedőt, törülközőt, kapcát, egy-egy párnát, asztalterítőt, női ruhát (?!?) és nagycsomó tépést adtak a honvédségnek. Kele József
