Nemzetőr lándzsa, amit nádvágó kacorból alakítottak át 1849-ben
A FORRADALOM ÉS SZABADSÁGHARC 4.
A képen látható gyilok a „Mundérba bújt történelem” című kiállításon látható, ahová Vekerdről vitték be. Az egész szabadságharcot végigkísérte a krónikus fegyverhiány. Hiába tartott a dicsőséges tavaszi hadjárat, hiába fosztották meg a Habsburg-házat uralkodói jogaiktól, melyről Bogdán Lajos lelkipásztorunk oly lelkesen beszélt a népnek a református templomunkban. Az osztrákok már „kezet fogtak” a muszka cárral a szabadságharc és a függetlenedő hazánk ellen. Érdekes. Egy német újság a Wochenblat 1849. március 20-án megjelent számában „Magyarországról. (Egy német tiszt tollából)” címmel jelentetett meg cikket, amiben a következők olvashatók: „Amióta az ország szíve, Pest a kezünkre került, a határvidék egy emberként lázadt fel a magyar gőg ellen, és az ott lakó szerbek egy kiváló lovakkal felszerelt dzsidás ezredet állítottak hadba, Kossuth ügye menthetetlenül elveszett. Ezzel ő ugyanúgy tisztában van, mint minden olyan követője, aki ésszerűen gondolkodik. A magyarok már csak kétségbeesésükben harcolnak, hogy katonai becsületüket megmentsék, mivel az összes menekülési útvonalukat elvágták. A győzelembe a sikerbe vetett reményüket már rég feladták.” Persze míg ez bekövetkezett, történt egy s más. Valóban jó a „német tiszt” meglátása, de engedtessék meg, nekem amolyan „hurrá!”-optimistának tűnik. Az utolsó hetek, összevisszaságát jól szemléltetik a Védbizottmány döntései, illetve azok visszavonásai. Július végén például mozgó nemzetőrség felállításáról hozott határozatot. Alig két nappal később pedig Korponay ezredes az egész megyére érvénnyel népfelkelésre szólított mindenkit. Három nappal később a népfelkelést a Védbizottmány leállította. Sipos Sándor a Szeghalomra összegyűlt népeket haza küldte, és továbbra is meghagyta, hogy augusztus elsejére a mozgó nemzetőr csapat Füzesgyarmaton gyülekezzen. Július utolsó napján Korponay a közelgő orosz erők hírére ismét népfelkelést hirdetett. Augusztus 3-án Soós József jegyző hozta meg a hírt Szeghalomra, Nagy Sándor debreceni csatavesztéséről. Négy nappal később Sipos első alispán Szeghalmon találta a mozgó nemzetőrséget. A több mint hatszáz gyalogost azonnal haza is engedte, nehogy azok a gyorsan közeledő orosz erők foglyai legyenek. Augusztus 9-én a Védbizottmány az addig egyben tartott lovas mozgó nemzetőrök csapatát is feloszlatta. A népfelkeléssel összehozott mozgó nemzetőrség feloszlatását teljes mértékben megértjük, hiszen egy olyan erő elé vetették volna őket, melynek Nagy Sándor reguláris, jól kiképzett honvédjei sem tudtak ellent állni. Görgey pedig igyekezett kikerülni az összecsapást… Terényi Lajos másodispán, akit a népfelkelők vezetésével bíztak meg, szintén hazaengedte a gyülekezőket, miután azok felszerelését felmérte. „1. Felkelni tartozik minden férfi olyan fegyverrel, amilyennel bír (lándzsa, vasvilla, fejsze) 18. évestől 30. évesig.” A bizonytalanságot növelte, hogy nem csak a honvédség bomlott fel, seregüket vesztett katonák, de menekülő polgárok is karavánjaikkal járták a vidéket, egyre romló „Kossuth-bankóikon” igyekeztek minél hamarabb túladni, azt árúra cserélni. Mindezek folyamán az oroszok kardcsapás nélkül jutottak el Nagyvárad és Gyula térségébe. Gyula környékén 35000 fős sereg táborozott le. Ennek ellátására a sárréti falvak is mozgósítva lettek, így a szeghalmi térség négy falvából ezerszáz mázsa lisztet kellett beszállítani Ugrára és Gyulára, illetve Szeghalom ezen felül 25542 font kenyeret 127 mázsa húst és 1143 véka zabot adott az orosznak. A környező települések ennél jóval kevesebbet… A szeghalmi honvédkórház kimenekítésére (Paulisra – Ópálos – való áthelyezésére) a másodispán már augusztus 10-én utasítást adott, de az nem jutott el Grega századoshoz, aki 12-én külön tájékoztatást kért, hogy a felügyelete alá rendelt két kórház betegeivel kapcsolatban intézkedhessen. Ezután „csend” honolt a tájon. 1849. november 20-án letartóztatták és Gyulára hurcolták Bogdán Lajos lelkipásztort. Életéről már röviden írtam. Ugyanakkor Szeghalom lakosai szép példáját adták a hazafiúi szeretetnek is. Mikor a zsandárok (velük később is találkozunk) fegyvert, hadifelszerelést, Kossuth-bankót kerestek, mintegy zászlóaljnyi honvéd uniformist gyűjtöttek be. Érdekes adat, hogy Vécsey tábornok néhány tisztje és katonája Szeghalmon keresztül menekült, mivel a tábornok testvérhúga a füzesgyarmati Blankenstein gróf sógornője volt és tőle kaptak segítséget további útjukhoz. A Kossuth-bankó” őrület eredményére tíz esztendővel később így emlékezett a szemtanú: „ A béke helyreálltával legelsőbben is az úgy nevezett Kossuth-féle magyar bankjegyek beszedettek, összesen 26952 pft. 45 pengő krajcár értékben, melyek Gyulára beszállítatván, megégettettek.” Ez engem azért is meglep, mert Magyarország területén – egy közelmúltban megjelent numizmatikai tanulmány szerint – a Kossuth-bankók még 1850-ben is kereskedelmi forgalomban voltak, nem egyszer az osztrák katonák zsoldját is abban fizették…
Kele József
