Szeghalom története 48. rész

A SZABADSÁGHARC UTÁN 1.

Egy kicsit térjünk vissza az „egy német tiszt” okfejtésére: „Kossuthnak mindenki jó volt, aki ellenünk akart harcolni, és ha még puskát is vitt magával, jöhetett az akasztófa alól is. … Ha az ellenséget teljesen le is győzzük, azokat a rablóbandákat, amelyek ennek a felkelésnek következtében képződtek, még sokáig nehéz lesz kiirtani.” Mennyire ráérzett a jóember! A „betyárkodás” egyik csúcspontja az 1850-52-es évekre esett. Gondoljuk csak meg annak a huszonöt szeghalmi legénynek a sorsát, kinek”fellelhetősége ismeretlen” volt. Pedig itthon voltak, a környező nádasokban rejtőzködve, hogy elkerüljék az osztrák seregbe történő kényszersorozást és ezzel a külhoni szolgálatot. Igen színes képet mutatott ekkor a Sárrét és Szeghalom határának nádrengetegében meghúzódó népség társadalmi arculata. Az ősi jusson élő pákászokon és rideg pásztorokon kívül, a már korábban a törvény elől idehúzódottak, a nádi betyárok, most a katonaszökevényként üldözött szegénylegényekkel gyarapodott. a betyárok társasága is széles palettán mozgott. Hát ne gondoljunk a nyalka Zöld Marcikra, Rózsa Sándorra (ki egyébként nem öltözött jobban, mint pásztor társai). A betyárjaink többségét az ilyen-olyan csínytevésért, lopás és hasonlók miatt igyekezett a törvény elkapni. A helyi pandúrok pedig – mit ne mondjunk? – nem álltak éppen a helyzet magaslatán. Ők sem voltak éppen bolondok, hogy csekély pénzért a bőrüket vigyék a vásárra a nádasba gabalyodva, vagy betörve egy csárdaajtón. Megtörtént bizony, hogy a csárdába „betévedő” mezei katona csúf tréfa áldozata lett az ott éppen mulató legények jóvoltából. Teszem azt flintájától, kardjától, fokosától megfosztva engedték útjára. A csárda, a hírforrás, kikapcsolódás és leginkább a feketekereskedelem színhelye volt a nádi legények számára és a puszta fiai részére. Hogy e veszély és információforrást megszüntessék, Ráday királyi biztos működésének elején mintegy nyolcvan ilyen közintézményt romboltattak le, főként a kunságon és Vásárhely környékén – nem sokkal később újjak nőttek ki a földből… De visszatérve a mi „rendes” bujdosó honvédből lett nádi betyárjainkhoz. Szerencsétlenek legtöbbször csak tengették életüket. Ők az osztrák elnyomás szimbólumai, a nemzeti ellenállás letéteményesei voltak, kiket a pusztai és falusi nép, ahogy tudott segített. Csak közvetlen példaként. Ha éjjelente nem szöktek be a faluba a szülői házhoz elemózsiáért, szűkös egyebekért, akkor a tanyák falán kívül kiakasztott tarisznyát vették magukhoz kevéske szalonnával, cipóval. Ráday úr ezen „betyártarisznyák” használatát is erősen tilalmazta és bizony „lekapták a tíz körmirűl” azt a tanyagazdát, kinek a cirkálók csak egyszerű fafogast is találtak tanyája külső falába ütve. A falusi pandúrok munkáját megkönnyítendő, a német uralom „gensdarmokkal” (zsandárokkal) árasztotta el a vidéket. Nos, ezen jóemberek, csehek, polákok nem, hogy nem ismerték a vidéket, de még a nyelvet sem! Razziáik nem egyszer kimerültek abban, hogy csak bekiabáltak a csárdába: „Petyár fan?!” és a nemleges válasz után folytatták eredménytelen járőrözésüket. A zsandárok, bakterok (éji vigyázók) a falvak belső nyugalmát őrizték inkább, az úton járókat továbbra is fenyegette a rablás, gyilkolás, lopás veszélye. Hát ők a „kapcabetyárok” áldozatai lettek. Ezt a népséget mélyen megvetették a lovas, szekeres, de még a „szalmabetyárok” (kik alatt sosem melegedett meg kétszer ugyanaz a szalma, mert állandó menekülésben volt) is. A kapcabetyár mindenbe belekapott. Az úti gyilkosságoktól kezdve a besurranó lopásig mind az eszköze volt. A pénztől a szakadt szűrig mindenre rátette a kezét. Általában működésük ásta alá főleg a sárrét közbiztonságát, mert erősen túlment azon a határon, amit a puszta és a nádasok erkölcse megengedett. Pediglen ezek az erkölcsök ugyancsak lazán vették a tulajdon fogalmát. Az elhagyott tárgy, ruhanemű a megtaláló tulajdona lett, még ha a gazdáját ismerte is az illető. A gulyából marhát, a ménesből lovat kiszakasztani legényes virtus volt. A számadók pedig néhány napig engedték „lappangani” saját nyájuk, gulyájuk kebelén az ebül szerzett jószágot. Sőt kimondottan jó viszonyt ápoltak néha több betyárbandával is, hogy őket hasonló sérelem ne érje. Sokszor, ha a pandúr „felkereste a számadót, előfordult, hogy a gulyát „kerülő” bojtár az éj folyamán még a harmadik faluhatárból marhát elkötő betyár volt… No, hát e világot igyekezett megszorítani Ráday olyan emberek alkalmazásával, mint a bihari Osváth Pál, vagy idővel a mi Simay Jánosunk volt. Mint tudjuk, Simay szívesen használt nem éppen kellemes kényszerítő eszközöket nyomozásai során, mint a nagyméretű sajtprést, vagy éppen az agyonsózott pecsenyét, nem beszélve a deresről melynek megfekvése nem éppen pihentető volt. Itt megint kitérek a szeghalmi deresre. sokkal hosszabb, mint amit eddig bárhol kiállítva láttam. Amolyan „kétszemélyes jószág”, melyre egymással szemben lekötözhették a klienseket, akik így gyönyörködhettek egymás fizimiskájában a „huszonöt páczák” alatt. A hasonló kérdező eszközök, valamint a nem ritkán ártatlanon végrehajtott akasztások végül Ráday bukását idézték elő. mindezek ellenére az ötvenes évek közepére kezdett javulni a közbiztonság, átmenetileg. Ezt persze Rádaynak tudták be. Mondjuk a betyárkodók, segítők is erősen meg lettek szorítva, hiszen aki el akarta hagyni falujának határát, annak a bíró által kiállított passzust kellett fölmutatnia (bár a strázsák legtöbbjének mindegy volt, hogy mit lát, mivel olvasni nem tudott), hogy tovább mehessen. Persze az orgazdák hálózata mellett ezzel egy új iparág jelent meg a betyártársadalom oldalán. Azok a falusi nótáriusok, sőt egyházi kurátorok széles tábora, kik némi zsíros juttatás ellenében „jó szívvel” pingáltak ily passzusokat a rászoruló legények számára.

A betyárok híres – pásztorfaragásokról ismert „szerszáma” volt a fokos. Itt illik megjegyezni, hogy a pandúroknak is. Ezt az eszközt részben ügyes csengőöntők (nem ritkán rézműves cigányok) készítették rézből, vagy faluszéli kovácsmesterek kovácsolták. Általában kisméretű, ívelt baltafejből és fokán zúzásra alkalmas gömbölyű, vagy szögletes gombbal készítették… Pedig már Mária Terézia királynőnk rájött, hogy ez az eszköz az egészségre különösen ártalmas tud lenni, ezért betiltotta. De hát legényeinket sem ejtették a felük lágyára. Hamar megjelent a legénybotra húzható, zsebben, tarisznyában elférő bronz, vagy réz „kunbuzogány”, illetve a jó sok ólom, vagy ón berakással készült, „jó húzású” díszes legénybot, amivel a vitás kérdésekre éppen úgy véres pontot lehetett tenni. De a fokos rangjelző is volt. A „helység kalapácsa” a csárda mestergerendájába vágta, és ha valaki megkérdőjelezve elsőbbségét, párviadalra hívta, egyszerűen csak kikapta onnan, ha sikeredett.

                                                                                                                Kele József