Idős Kiss Ferenc gyógyszerész, aki 1850-ben telepedett meg Szeghalmon Körösladányból áthozva patikáját
KORSZAKVÁLTÓ ÉVTIZED
Ne sértődjön meg a kedves olvasó, de még mindig az 1860-70-es évek fordulóján kell időznöm. Eléggé színesen alakultak községünkben az események. Gondoljunk vissza az egyház és a világi vezetés végleges elkülönülésére, vagy éppen a Kaszinó kiegyezés párti és az Olvasó Egylet negyvennyolcas érzelmektől fűtött torzsalkodására. Történelmi tény, a kiegyezés megtörtént, eszik, nem eszik eleink, mégis meg kellett szokniuk.
Az iskolaügy, a határ gazdaságának fejlődéséről is tettem már említést, ezekre még később vissza fogunk térni.
A Tiszán Inneni Református Egyházi Statisztikai Állapotát tanulmányozzuk (ez utóbbiak 1852-től állnak rendelkezésünkre), a népesedési adatok egyenletes fejlődést mutatnak, szűkebb esztendőben körülbelül százhatvan, bővebb esztendőkben pedig jóval kétszáz fő feletti a népességnövekedés. Átlagosan mintegy száznyolcvan fős természetes szaporulattal számolhatunk évente. De! Itt jön majd „képbe” a mi Kiss Ferenc gyógyszerészünk. Az 1873-as esztendőben mindössze harminchárom fővel nőtt a népesség! Persze egyből mindenki – egy kis magyar töri ismeretében – rávágja, hogy az utolsó nagy kolerajárvány szedett másfélszáz áldozatot a nép soraiból. Az általános művek viszont nem említik, hogy két esztendő múltán ismét lecsapott a kórság a vidékre, igaz valamivel kevesebb, száz-száztíz főt ragadva el. Ennek egyik szomorú emléke a már említett Biszterszky Gyula nejének és gyermekeinek sírja az Epreskerti temetőben…
Ezekben a tragikus években rengeteg dolga akadt az idős Jámbor Mihály és a tetterős Chrisztó Pál orvosoknak. A fáradhatatlan ténykedésük azonban megfelelő gyógyszerek hiányában éppoly reménytelen lett volna, mint a négy évtizeddel korábbi járvány idején. Kérdezheti most bárki, hogy miért magasztalom fel annyira Kiss Ferenc gyógyszerészt, hiszen azzal, hogy „hasfogó porokat”, lázcsillapító „cininum sulfurikumot” és fertőtlenítő szereket bocsátott a mindenütt ott lévő orvosok és a szenvedő betegek rendelkezésére, mást nem is tett. De igen! A nagy járvány elmúltával a fennálló 3000 aranyforintnyi tartozást a község felé elengedte. Akkoriban ugyanis a községek fedezték a járványok leküzdésének költségeit. Napjainkban ez az összeg megközelíti a százmillió forintos nagyságrendet! No, itt van az ő emberi nagysága. Tanulhatna tőle az utókor. Persze arról most ne beszéljünk, hogy ő volt ebben az időben a frissen alakult megyei gyógyszerészeti egyesület első elnöke, arról se, hogy ő végzett Magyarországon először vízanalitikai vizsgálatokat és határozta meg Gyopáros fürdő vizének kémiai összetételét-gyógyhatását. Ez utóbbit pedig oly szívesen elorozzák tőle (például a Békés Megyei Legek kötetben is). A járványnak, mint azt már lehetett e sorozatban olvasni, nem csak az volt a következménye, hogy Biszterszky Gyula elhagyta a községet. Nem csak ő! Mint Végh József asztalosmester kontókönyvéből kiderül Csereklei Dion is elhagyta Szeghalmot. Róla az úrbéri egyesség-levelek kapcsán már szóltunk. Tehát könyvkötő és kőnyomó mesterünk áttette székhelyét a szomszédos Bihar megyei Csökmőre. Remélve, hogy nem családi tragédia űzte el, bízzunk benne, hogy egy tüzes menyecske csábította át oda. Minden esetre Szeghalmon, illetve a Szeghalmi Járásban két évtizedre megszűnt minden nyomdai tevékenység, ezután boldog-boldogtalan kocogott nyomtatványért a nem is oly közeli Gyomára a Kner nyomdába, vagy éppen Békésre…
A járványtól függetlenül más esemény is történt, mégpedig éppen a járvány idején – de ennek inkább a szalmabetyárok látták hasznát. A rendíthetetlen Simay János másfél évtized után leköszönt a csendbiztosi állásáról. Az is tény, hogy szigorú működése nagyban hozzájárult a sárréti „Wild East” felszámolásához, amiért a Koronás Ferenc József Renddal tűntették ki. Ezután, az az ember, aki bíróként megszakította a közigazgatási egységet az egyházzal, aki Tatár János lelkész beiktatása ellen szavazott, „megfordult”. Talán jobban érzékelteti ezt a gyerekként még őt látó Csontó bácsi visszaemlékezése:
„- Mer sok a nép… Abba az időbe egy faluba se laktak többen, csak ezer-kétezer legfeljebb. Most meg a mi falunkban is tizenegyezer ötszáz lélek lakik. Nehéz ennyi embert ellátni ebből a szikesből… Pedig a régi időkben könnyen szerzett még egy-egy parasztember is nagy vagyont. Simay egész király vót. Tanító vót, azután bíró lett, aztán meg csendbiztos, és olyan uradalmat szerzett, mint akármék gróf. Mikor meghalt, gyereke nem vót, mindent jótékony célra hagyott…” Az adományait itt most nehéz lenne felsorolni.
Kele József
