Egy szép vadkan példány, trófeának sem utolsó. Valami hasonló bőre kerülhetett mintegy másfélszáz éve a Debreceni Református Kollégium természetrajzi szertárába
MIKOR PÉTER ANDRÁS BÍRÓ VOLT
Könnyű neki, vagyona volt! – mondhatná bárki emberfia. Csakhogy Péter András nem akkor alapozta meg vagyonát, mikor közfeladatot látott el! Nem mondom, jó nevű gazda volt a faluban, édesatyja Péter Ferenc is viselt bíróságot, mégis fiatal, rátermett személyként került abba a nevezetes székbe. Előtte öt esztendeig, mint képviselő vett részt a község vezetésében, volt rálátása az ügyek menetére. Eléggé mozgalma volt a hetvenes-nyolcvanas évek fordulója, ahhoz, hogy ne unatkozzon tajtékpipája bodor füstfellege mögé bújva. Már olvashattuk, hogy az 1881-es Berettyó-árvíz elmosta a Kisfalu negyvenhárom lakóházát és a kiöntött polgárok a „Nyitrai veremhelyeken” kaptak telket. (Az „Olajmalom tér” – Arany János út eleje – és Veremköz – Táncsics, Hódos, Corvin utcák környéke.) Ezután, személyesen járt fent a minisztériumban több alkalommal, hogy a szeghalmi gátakhoz, támogatást eszközöljön ki. Sikerrel! De nem csak a község érdekeit, hanem lakóinak érdekét is szívén viselte, hiszen ezen árvíznél személyes bátorságáról téve bizonyságot, a mentési munkáknál végig elől járt. (Persze hamar ott tudott teremni, hiszen közvetlenül a híd falu felőli lábánál lakott…) Mint presbiter is segített döntéseivel az egyház ügyeinek igazgatásában. Aktív szereplésének is köszönhető, hogy Szeghalom református templomába „hét határon” páratlan orgona került. Már 1878-ban felvetődött az egyház kebelében, hogy egy orgonával kísért istentisztelet mennyivel felemelőbb lenne a zsoltáréneklés idején. Az orgona kivitelezése hatezer forintba került, melyhez a községi vezetés is hozzá járult. Végül 1880-ban avatták fel az orgonát, melyről a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap terjedelmes cikkben számolt be: „Az orgona 25 hangzó és 10 mellék változatból áll. A cinsípok úgy a külsők, mint a belsők 14 latos angolcinből készültek, minden egy mázsa cinre 12% ólmot számítva. A fa sípok mind jól kiszárított fából készültek. … Ugy a fő-, mint a felső manual 54, a pedál 27 billentyűből áll.” Az orgonát a debreceni Kiszel István kezdte meg építeni, de halála miatt társa, Doczekal József fejezte be. Sz Nagy Károly (orgonista-kántor) játékától kísérve két zsoltár dicsérte az Urat a gyülekezet ajkáról, majd nagytiszteletű Szabó János esperes – a volt Szeghalmi főgondnok és mérnök fia – avatta fel az orgonát. Természetesen az egyházi ünnepséget több mint kétszáz fős díszebéd követte a „Polgári Olvasókörben”, melynek rendezői nagytiszteletű Tatár János és Péter András bíró, továbbá lelkes nejeik voltak. De bírósága idejére esett, hogy Szeghalom főbb utcáit pallójárdával látták el, hogy ügyes-bajos dolgaik intézésére ne csak alkalmatos időben tudjanak eljárni. Szintén ő volt az, kinek indítványára létrehozták a községi rendőrséget, aminek eredményeként megcsihadtak a legények, megszűntek a mindennapi korcsmai verekedések. De Péter András bírósága idején történt oly eset is, ami rávilágít emberi bölcsességére és arra, hogy nem kedvelte az „aktagyártást” A történet Nagy Jenő tollából maradt fenn, aki lejegyezte Csánky Benjámin – volt szeghalmi lelkész! – debreceni professzor történetét, mintegy nyolcvan évvel ezelőtt. Történt még az 1880-as évek elején, hogy télvíz idején két helyi atyafi, régi jó szokás szerint kiment a csökmei határrészen lévő Torda Sárra nádat vágni (Hiába volt a nagy szabályozás azért nád még termett bőven a Sár rétjében.). És ahogy ott a kacorral szuszmákolták a nádat, felriasztottak egy termetes, mogorva vadkant. Egyikőjük kétségbeesésében a jókora dúvadba vágta a kacort, de csak megsértette vele, mire az bőszülten üldözőbe vette az embert. Társa, hogy segítsen, a nádkéve hordó vendégoldallal néhányszor a vadkanra sújtott, mígnem az egyik csapás a kacort úgy érte, hogy az átvágta a kan gerincét („Valami nemesebb szervébe”), amitől hamar kilehelte a páráját. A két koma az állat húsán még meg is egyezett, de mikor a bőrére került a sor, már vége volt a barátságnak. Azért bizony perre mentek és mindketten Péter András elé kerültek ügyükkel. Péter András, pedig aki ellene volt minden hosszas perlekedésnek, fiskális papírsercegtetésnek az alább oldotta meg a kérdést: „Csak úgy pipaszó mellett intézte a kérdéseket a perlekedő felekhez: – Hát minek neked az a disznóbőr, fiam? – fordul az egyikhez. – Csinálnék belőle vagy két pár bocskort, bíró uram, takaráskor jó lenne az nekem. – Hát te, mit csinálnál azzal a bőrrel? – Én is bocskort készítenék belőle bíró uram, még a fiamnak is telne belőle.” Ezután, megérdeklődte tőlük, hogy mennyit érne a két-két pár bocskor, majd a válasz után leszámolta a két polgárnak a húsz-húsz krajcárt, megvéve a disznóbőrt tőlük. A disznóbőr pedig Kovács János – szintén szeghalmi! – professzor debreceni természetrajz szertárába került, ahol kitömték. Nagy Jenő sajnálkozva jegyezte le, hogy sajnos a kan, bár ügyesen kitömték, mégis csálé maradt, mert hiányzott róla a vaddisznók kemény sörtéje, amit a két atyafi kiszedett és a szeghalmi vargáknak adta el jó pénzért, amit a bőrrel dolgozó mesterek – még a szíjgyártók is – előszeretettel használtak varrótű gyanánt. Hát ilyen úton került a szeghalmi vadkan Debrecenbe.
Kele József
