Városunk egyik jellegzetes épületegyüttese, ami nem létezne, ha nincs rivalizálás két kulturális egyesületünk között
FALUKÉP VÁLTOZÁSA, AZ EZERNYOLCSZÁZHETVENES ÉVEKTŐL
Egy kis időre lépjünk túl a falu közigazgatásán, Péter András és Simay János nagyszerű ténykedésén, bár e részben is határozott szerep jut nekik. Nézzünk körül egy kicsit a korabeli Szeghalmon. Egyből a református templom környékének változásai tűnnének a látogató szemébe. Mert napjainkban már unalmas épületek születésének idején, az 1870-es években barangolunk. Első sorban a közelmúltban felépült posta (1868) szúr szemet. Nem csak megnövekedett forgalom tanúskodott az épület jelentőségéről, de méreteiben is járási, központi szerepét érezteti. Rögtön mellette az új lelkészlak fehérlett frissen meszelt, piros cserépfedeles tetejével. Ez utóbbit szinte tiszteletdíjnak kapta a lelkes gyülekezettől nagytiszteletű Tatár János református lelkészünk. Mert bizony meg kell említeni, hogy addig a lelkészlak is vályogfalú, nádfedeles építmény volt. Tervezője az ifjú Bogdán Lajos mérnök volt (az előző lelkész fia). Ez az épület mind a mai napig a hitközség céljait szolgálja, ellenben az előzőkben említett postáéval szemben, mely még a száz esztendőt sem érte meg, hogy helyén a középiskola részére tanári szolgálati lakásokat építsenek. Őszintén, nem is lepne meg, ha utóbb majd kiderülne, hogy ezek építésénél az „öreg” évszámos téglák egy részét fel ne használták volna. Hasonlóan új épület emelkedik a tér túlsó felén a mai Széchenyi és Tildy utcák sarkán. A Szeghalomvidéki Takarékpénztár épülete, hol négy évtized múltán majd Boromisza Zsolt grafikus és festőművész meglátja a napvilágot. Az épület – téves állításokkal ellentétben soha sem volt Községháza (!) – történetében egy sajnálatos „égtáji elcsúszás” miatt, mit 1910-ben Kovács Gyula Jegyző úr megtévedése okozott, más krónikásaink (nevet ne említsek) szent tényként adtak tovább. De, ha már itt tartunk, térjünk csak ki a régi községháza sorsára is. Emlékszik talán még valaki arra, hogy Simay János még bíró korában új községházát emelt a régi községháza udvarának templom felőli végébe. Nos, ma a rendőrkapitányság épülete áll a helyén. Szóval ez az épület 1885. október 1-től a Magyar Királyi Járásbíróság és a Szolgabírói Hivatal központja lett, mivel a Községháza „cakum-púder” átköltözött az előző évben megvásárolt D’Orsay féle kastélyba. Ez utóbbi mozzanattal alakult ki Szeghalom sajátos arculata. Kevés oly település található ma az országban, melynek két központja lenne. Egy igazi történeti és egy későbbi, közigazgatási központja. Nálunk ez megtörtént! Mondjuk, kicsit morbid lenne, ha a – nem oly távolabbi múltban – a „pártház a lelkészlak szomszédságában állott volna! Pedig erre sok példa található… A közigazgatási központ áthelyeződésének még van egy szerény tanúságtévője. A Szabadság (Hősök) terének áruház, illetve művelődési ház felőli sarkán áll egy fehér kilométerkő. Ezt pedig 1885 őszén állították fel, ez volt a járási vicinális utak „0” kilométerköve. Ettől északra kétszázötven méterre ágazott ketté a Füzesgyarmatra és csöknőre vezető út, míg ugyan ekkora távolságra délen a Vésztőre és Körösladányba haladó út. De ne rohanjunk ennyire előre, hiszen a református templomtól elindulva a „Nagyutcán” (később Simay, Dózsa, Sztálin, Béke és Tildy), szinte középtájon emelték elébb az Olvasóegylet székházát, majd tíz évvel később 1875-ben a Kaszinó épületét. Közöttük mindössze két szerény parasztporta képviselte a „senki földjét”, hiszen említettem már párszor, hogy ez a két egyesület nagypolitikai nézeteiben mennyire kedvelte egymást. Az olvasókör megrögzött 1848-as párti tagsága, a bányalóként engedelmes kiegyezés párti „mungói” (hogy helyben ez volt a nevük, azt Arató Lajos reformátustanító életrajz írása elevenítette fel) lépten-nyomon ócsárolták egymás tetteit. Egyszóval e két telek a családok kihalta folytán a községre szállt. A „mungók” vezérkarának fejéből, ekkor az elnökük Kiss Ferenc gyógyszerész volt, pattant ki az az isteni szikra, hogy a két kulturális egyesület tagsága oly szép számmal gyarapszik, hogy nagyobb rendezvényeken ki-kiszorulnak házaikból, építsenek az üres telekre egy közösen használható székházat, melybe mind a nemzeti megemlékezéseket együtt tarthatnák, mind az eltérő időpontban tartandó rendezvényeknek megfelelő helyszínt nyújthatna. „Hoci, Neked! Még mi nem kéne! Közös lónak túrós a háta!” – meg hasonló szakvélemények hangoztak el az idea hallatán a nemzeti érzülettől fűtött Olvas Egyletes berkekben. Hát nem is lett semmi, egészen addig, míg a község vezetése meg nem unta a két omladozó fészek látványát és nagyszerű elhatározással Községi Szállodát építtetett a két marakodó fél közé az építő fővállalkozó Pilc Ádám mester volt. A szálloda éttermének zenészei a kaszinó és az olvasóegylet kedvencei Fakó Rácz László prímás és zenekara ezután főállásban a szállóban működtek, a szálló ellátását biztosító fuvarok pedig az Olvasóegylet nagykapuján és udvarán keresztül bonyolódtak le. (Mégiscsak közös lett a csikó…) Még Péter András uram volt a bíró, mikor sikerült elrendezni a Simay hagyaték, az óvoda peres, törvényes ügyeit. A község még 1884-ben megbízták Bogdán Lajost, hogy tervezze meg és építse fel a Sárrét első óvodáját…
Kele József
