Épületrészlet, a Szeghalmi Polgári Olvasó Egylet székházának bejárati részét ábrázolja
VILLANÁSOK A KÖZSÉG ÉLETÉBŐL
Ha már szilveszter, akkor kezdjük az új esztendei életképpel. Még azt sem mondhatom, hogy csendesebben ünnepeltek ükpapáink és ükmamáink abban az időben, hiszen ha nem is a „Made in China”, vagy „Taiwan” származású petárdák csattogtak, úgy bizony volt kéznél egy- vagy kétcsövű flinta elég a csőszöknél és vadászoknál, no meg az otthon őrzött pár forintért (körülbelül tíz ezüstért) beszerezhető revolverek garmadája. Ha pedig ez nem lett volna akkor bizony a réz és bádog edények, fedők és fakanalak, fojtották el az óév kellemetlenebb emlékeit. De nézzünk csak el a már ismerős Végh József asztalos mesterünk portájára. Ment ott nagyban az előkészület! Reggeltől a közelmúltban (karácsonykor) kimúlott disznó részei kerültek a konyhaasztalra, onnan pedig lábasba, fazékba és a hasonló kotlikba. A gazda ebből a zajból és gőzből az udvarra menekült, valójában a másnapi tűzifát készítette elő, hogy az év elejét ne kelljen ezzel is kezdeni. Ebben a sürgés-forgásba kopogott be zsinórban a kántáló, újesztendőt köszöntő, jót kívánó társaság. Legtöbbször karácsonyról maradt kalács darabot, egy-két krajcárt és – itt a gyermekvédők hunnyák le a szemüket! – kupicányi pálinkát kaptak a háziaktól. Érdekes, hogy mesterünk eme nemes nedűt a „’Sidó bótostól” vásárolta, sajátja nem volt, csak bortermeléssel foglalatoskodott módjával. Így hullámzott az élet az utca és a veranda között, fényesedett a kapukilincs, meg a kántálók szeme. Délutánra járt már az idő, mikoron a két gyermek családostól megérkezett, hozva apóst és anyóst is. Ekkor toppant a nép be az utcai tisztaszobába, házba, hiszen a gazdának két szobája is az utcára nézett. Kellett is a hely, mert az egyik szobát maga az étekkel teli asztal (pontosabban asztalok, mert bizony bekerült a kamrából a kecskelábú szikkasztó is, hogy hely jusson) foglalta el. A pipázás, társalgás a másik szobába szorult. Itt nem volt tánc, hiszen már a fíak is – de nevezzük meg őket: Ferenc és József (Mári leányzón kívül) – jó negyvenes éveiket tapodták. Inkább adomázással és nassolással múlatták az időt, mag végül megkondult a templomtorom öreg harangja. No, akkor aztán a zajkeltő konyhai alkalmatosságokkal és egy nyakon csípett demizsonnal, uccu neki az utcának! Vígan, egymást túlharsogva éktelen csörömpöléssel jelezték, hogy kezdődik az újabb esztendő. Aki azt hiszi, hogy a setétben nem ismerték meg egymást a jó szomszédok, nagyon is téved. A házak ablakában mindenütt gyertyák világoltak (mily tékozlás!) a kopott fényű olajmécsek helyett, hogy volt fény, – az ifjak szerint több is a kelleténél – hogy a körbekínált demizson szájakra, poharakra találjon. A hölgyek kupacba gyűlve, kis szesszel tuningolt mókusvizet kóstolgatva tárgyalták ki a múlt esztendő fontosabb eseményeit, találgatva, hogy hol fog születni „hirtelen baba”, vagy megjön-e az esküvőre a vőlegény katona. Férj uramék kicsit csendesebben, árnyasabb helyen bölcselték a világ folyását és „hátha nem lássa az asszony” helyekről elő-előkukucskált a szépmívű pálinkás butélia. Persze, ilyettén nem csak az éjjeli fagytól kipirosodva tértek meg a portára, hogy végül búcsút intsenek a rokonságnak, háziaknak. De hagyjuk pihenni a kései fekvőket…
A tréfa más alkalmakkal is előfordult a népek között. Történt ebben az időben, hogy megyei javallatra meghívták tanítónak Dobozról Arató Lajost Szeghalomra. Tanév végével el is küldték érte a szekeret, hogy hozza el az ifjú tanerőt. (Mondani sem kell, hogy a dobozi férjurak örültek e legjobban a jó svádájú ifjonc távozásán.) Már öreg este volt – ahogy illik holdtalan, szemerkélős – mire a kocsis lerakta újdonsült polgártársunkat az oskola, akarom mondani a tanítói kvártély mellett. A szerény honban ő gyújtott gyertyát és segített a csöpp himmi-hummi szétrakásában, majd otthagyta tanítónkat magában. „Szép kis helyre kerültem! Sem fogadás, sem étek.” Már-már készült éhkoppon lenyugodni, mikor rázörgettek. „Itt van még a kocsis? Mer a tiszteletes hívatja!” A nemleges válaszra beljebb lépett. „Nem baj jó lesz maga is a válaszadásra.” És már ráncigálta is áldozatát a keskeny pallójárdán a nagy setétben. A paplakhoz érve (ez már a mai) bosszúsan súgá áldozatának a fülibe: „No, ezek benn már elszunnyadtak. Mindjárt felébresztem én ökelméket!” Kalauzát követve Lajos tanító is betapogatózott a folyosóra. Csend. Tovább botorkálva ért a nagyterem ajtajához. Ott a kalauz megragadta és beljebb taszította: „Ímhol az új tanítónk!”. Abban a pillanatban fényár öntötte el a gyülekezeti termet, mely tele volt a község, az egyház és a tantestület oszlopos tagjaival, köztük dúsan terített lakomaasztal. Arató tanító mögül előlépett a kalauz és bemutatkozott: „Tatár János vagyok a gyülekezet lelkipásztora!” A megszeppent ifjút több körben pohárral köszöntötték és hajnalig tartott a jó tanácsok osztogatása, melyek sorában megtudta, hogy a nagyobb lányok osztályát bízzák reá, csak egy gond van ugyebár, hogy nőtlen az ifiúr. Hát erről is tett hamarosan a „bizottság” (-nék), mert tanítónk nem sokára megnősült…
Kele József
