A „Kálvinista Róma” legjellegzetesebb épülete. Kossuth Lajoson kívül számunkra oly ismerősök is sűrűn látogatták, mint Hetényi Kovács János, Simay János és Péter András
DEBRECENBEN ÉS HÁZUNK TÁJÁN
A 19. századi Sárrét és Szeghalom ezer szállal kötődött Debrecenhez. Református lelkészeink, tanítóink, sőt, jogtudor jegyzőink és általában a szellemi-társadalmi réteg képviselői több-kevesebb időt töltöttek a híres Kollégium falai között. És persze ügyeik intézésére vissza-visszajártak a cívisvárosba. Így történt, hogy egy alkalommal a mi magyarosan öltözködő Péter Andrásunk – immár valóban „paraszt nábobként” – huzamosabb időt kényszerült tölteni ottan. Megszállni pedig hol szállhatott meg másutt, mint a hírneves Arany Bika szállóban. (Ígértem, hogy e kevésbé ismert történetet tovább adom – minden költői szépítés nélkül.) Egyszóval, reggel fogta magát és lement a szálló vendéglőjébe, reggelizni és kávét inni. Úgy ahogyan szokott csizmásan, fülesnadrágosan, zsinóros felöltőben… Elhelyezkedett, mire a főpincér soron kívül odament hozzá és finoman közölte vele, hogy abban az előkelő étteremben nem illik ilyen vidéki ruhában megjelenni, ezért nem szolgálják ki. András bá’, tanulva az illedelmes kioktatásból, szerényen, csendben felállt és elhagyta a fényűző helyiséget – ahogyan azt tanácsolták. No, nem vitt messze az útja, csak a szomszédos úri szabóságig, egy sarokkal lejjebb. Ott abban a minutában megrendelt egy amolyan sógoros ancúgot, ingesen, nyakravalósan, csak mihamar készen legyen. A mutatós bankó láttán a szabóságban munkaláz tört ki, hogy röpke óra alatt készen is állott a ruházat, melybe Péter Andrásunk konok elszántsággal bele is préselte magát. A „parasztgúnyának” pedig egy vászonzsákot kért, majd távozott. Következő útja a közeli suszterájba vitt, ahol hasonló eljárással (bankó, meg egyebek) lábbelire tett szert. A csizma szintén a zsákba került, a gúnya mellé. Így cipellősen, pantallósan, zakóban, nyakravalósan alig két óra múltán ismét ott ült az Arany Bika asztalánál a nagyablak mellett és odaintve a főpincért, egy mutatós bankjegy fellebbentésével, mindért kávét rendelt. Rövid idő múlva a főúr két konyhasegéddel jelent meg, mely utóbbiak egy hatalmas kondérban cipelték a forró fekete levest. Ahogyan letették, toporogtak, hogy mihez is kezd ennyi feketével a nagyságos úr (?), Péter András pedig fogta a gúnyával teli zsákot és belemerítette a gőzölgő lébe. „Igyál paraszt, most egy bécsi fizeti a kávéd!” (Nem tudálékoskodni óhajtok, de András bá’ két igazságot is egyetlen cselekedetébe sűrített. Ezek pedig ma is ösmerősen csengnek, mégpedig a „Nem a ruha teszi…” és a „Pénz beszél…”) De hagyjuk András bácsinkat reggelizni az Arany Bika asztalánál és látogassunk haza.
Bizony, már jó idő telt el azóta (másfél évtized), mióta Péter András (Már megint!) bíró uram, hogy az atyafiak ne térdig sárban járjanak komázni – Bors báró tamásdi erdejéből hozatott méretes tölgypallókkal szegte falunk főbb útjait. Akár milyen ellenálló is a tölgy, bizony az idő és a sárréti nedü kikezdte. Új megoldást kellett erre is találni. De nem csak ez mozdult a falu életében! Nézzünk csak bele Kovács Gyula főjegyző krónikájába. A legjelentősebb változást a folyószabályozási munkálatok óta (bár az sem ért véget) a vasút megjelenése hozta el Észak-Békés megyébe. Írtam már, hogy K. Nagy Sándor vonaton zötykődött Kótig, honnan a Templom halomról széttekintve oly érzékletesen írta le a láp mezőgazdasági meghódítását. A Sárrét fokozatos kiszáradásával már 1881-ben felötlött a tájat átszelő vasút eszméje. Ennek élharcosa a Békésvármegyei Helyiérdekű Vasút Részvénytársaság lett. A csatlakozott települések – őszintén megvallva – ingüket, gatyájukat a nagy eszme szolgálatára áldozták. Szeghalom vezetése, Godán Ambrus bíró urammal az élen a Pesti Magyar kereskedelmi Banktól 115000 forint hitelt vett fel. Első fedezetként házhelyeket mértek ki a Vincze (Petőfi) utcától északra. Ugye? Ez a falurész is „Kölcsönfalu” nevet kapott a nép ajkán. Végül 1891-ben, május 2-án nagy ünnepélyes keretek között megnyitották (Szeghalmon is!) a Gyoma-Kót szárnyvonalat. Az igazság az, hogy ekkor már az indóház és a felvételi épület (váróterem, jegyiroda, állomásfőnöki lakás) átadására került sor. Ez utóbbi épületasztalosi munkáit Nagy József szeghalmi asztalosmester készítette, amit mi „mai” fiatalok is megcsodálhattunk még. Ekkor épült a szeghalmi „Vashíd”, nem csak a „vasúti híd” rövidítéséből ered e név, hanem bizony a mai „negyvenhetes híd” helyén akkor még az 1850-es években Simay által emelt „Ördögárki fahíd” bonyolította a forgalmat. A közvetlen vasút építéshez a község 45000 forinttal járult hozzá, miért is ugyanannyi névértékű „elsőbbségi részvényt” kapott. A sínek nyomvonalát a vasút társaság a közbirtokosságtól 6600 Korona (1892-től a nálunk is birtokkal – Töviskes – rendelkező Wekerle Sándor vezette be a Forint helyett a Koronát.) értékű részvénnyel váltotta meg, aminek a névleges hozama két és fél, három százalékot tett ki. Névleges, mert: „… a vasút jövedelme a befektetést is alig fedezi…”
Kele József
