Idillikus tanyafénykép, amit még száz év előtt Szeghalmy Gyula fotografált. Az 1880-as évekre az egyre száradó határban egyre másra lükkentek fel a síkon a hasonló, zsuppfedeles építmények
A HATÁR MEGVÁLTOZIK
Talán már unják az olvasók, hogy szinte lelkesen ragaszkodom, az 1880-as évekhez. Hát miért is ne?! Mikor lehetett oly fizikai és szellemi fejlődést, pezsgést tapasztalni Szeghalmon, mint akkoriban? Jó. Bárki rávághatja, hogy az 1920-as években bíróság, fináncpalota, posta, gimnázium (!); az 1960-70-es években új közigazgatás, lakótelepek, modern ipar… De! Mindez akkor és ott indult el. Akik akkor annak az időnek emberei – lényegében polgártársaink voltak – nem érezték, hogy valami dolgot, mint rugót húztak fel, minthogy mi ma nem érezzük azt, hogy valaminek, annak a bizonyos rugónak a tehetetlenségében ténykedünk, hozzátéve a mostani kor kis fogaskerekeit az atyafiak masinériájához. Mielőtt még valaki az asztalra csapna, inkább tovább lépek. Méghozzá ki a terjedelmes határba, amit eleink olykor vagy csalafintasággal, hol konok perlekedéssel, nem ritkán pedig gerincroppantó, inat feszítő munkával bővítettek a földesúr, vagy éppen a természet rovására. Emlékeznek még, Kovács Gyula, jegyzőnk, milyen kánaáni viszonyokról zengedezett a lecsapolás eredményeként. Esetleg, hogy Péter András milyen módon vette „művelés” alá a halas-tordai Festetics-D’Orsay birtokot. Hát itt az ideje, hogy ismét – közigazgatási, emberi torzsalkodások, új építkezések és mulatozás után, elhagyva a falut, kitekintsünk a határra. Engedelemmel, ehhez K. Nagy Sándor „szemét” használom, aki ebben az időben járt a vidékünkön, a szomszédos bihari Kót pusztán és a Kóti halomról mérte fel a tájat. Itt kell megjegyeznem, hogy oda már nem szekérrel zötykölődött, hanem Nagyváradról vasúton… „A halomról északi oldalon leszállva gazdag szántóföldre jutunk, melynek búzájában itt-ott még látunk egy-egy erős nádszálat felemelkedni, habár a föld felülete elég sima; mellette a tengeriben már igen gyakori nádfiók s a földön meglátszik, hogy még a kapálás sem enyésztette el a hancsokat; tovább az árpa vetésben csoportosan nő ki a nád a vakondturás alakú apró dombocskákból, úgy hogy a nád majd ugyanannyi, mint az árpa; ismét tovább haladva már nem találunk vetést, hanem csak azt látjuk, hogy a zsombékok kapával, veremvágóval* kiborogatva helyükből, szét vannak verve, sőt megkiséreltetett már itt a szántás is s habár több a vakbarázda*, mint a másféle, a nyár melegével, tél fagyával együttesen úgy elkészíttetik a föld, hogy a következő tavaszon már egészen fel lehet szántani s elvetni kölessel, vagy árpával.”
Hasonló módon hódította el lépésről-lépésre Péter András társaival – hiszen béresei munkáját tisztelte és megbecsülte – Tordasárától a művelendő földet, mitől a grófi pár oly vehemenciával igyekezett szabadulni. Írtam, hogy Péter András e se nem vetésre, se nem nádra a magyar szürke gulyáját hajtotta rá, mikor már látszott, hogy abból nem lesz kasza alá való. Sok róla szóló írás – főleg a múlt évszázad harmincas és negyvenes éveiben – hangsúlyozta, hogy Péter András „mindig igaz magyar ember volt”, mert magyarosan öltözködött, magyar sertés és marha fajtát tartott… Nofene! Még, hogy magyarosan öltözködött (erről is van fáma – talán a következő részben…) természetes, hiszen meggyőződéses „negyvennyolcas” volt. De, hunnan a csudábúl vették a (napkeleti) bölcsek, hogy az állatokat is ideológiából tartotta?! A gazdálkodó, (vagy egyszerűen paraszt) a Sárrét embere évszázadok óta nevelte a rétben állatait. Ó, hoztak volna ide valami gömböc angol kurta farkút, kétszáz év előtt, hajaj! Ezek a jószágok igen otthon érezték magukat a réti viszonyok között. Amikor már a nagy majorságokban a magyar tarkát tartották, a Sárrétben még vígan tenyésztek ezek az ősi fajták, bár már készítették elő a terepet a „váltáshoz”. Csak érdekességként említve „magyar” tenyészbikái a Dunántúlon is hírre kaptak. Életrajz írói említik, hogy két ilyen jószágot adományozott kedvenc fürdővárosának, Balatonfürednek, mely városban nyaranta egy, másfél hónapra idegzsábáját gyógykezeltette, mintegy negyed századon keresztül. A fürdőváros díszpolgárává is választotta Péter Andrást, ki éppoly alakja volt a településnek, mint Jókai Mór, vagy Zsilinszky Mihály. Talán erre hívja fel a figyelmet az a szerény fakulacs, melyet szakemberek a szeghalmi kiállítás néprajzi (csikós-kulacsként!) kiállításban állítottak ki. „Balatonfüredi Emlék 1884.”… Hát ők értenek hozzá…
Kele József
*veremvágó= kapa irányú, vaskos lapos „félcsákány”
vakbarázda= a barázdát, még elönti, eltörli az iszap, a lágy föld
