Dapsy Kálmán, viszonylag idősen került Szeghalomra, mégis a 19. század második felének országosan is modern óvodáját hozta létre
A SÁRRÉT ELSŐI…
Már Koplanczi Borbála verses tudósításából értesültünk, hogy Szeghalmon nem volt új keletű eszme az gyermekek felügyeletére az óvoda megvalósítása, hiszen már az 1870-es években e célra jótékonysági bálokat tartottak. Ha csak ezen múlott volna az óvoda létrejötte, bizony toporoghatott volna a nagyérdemű, hiszen mint a fent hivatkozott hölgy is bevallotta, egy-egy bál néhány száz forinttal hizlalta az Óvoda Alap takarékszámláját. Másként mondva, talán sohasem lett volna meg a Sárrét „első” óvodája. De volt ugye egy Simay Jánosunk és drága neje Nagy Mária, akik végrendeletükben felkarolták az ügyet és a községre hagyták beltelki házukat, némi földterületet és mintegy tizenötezer forintot, hogy ezekből egy óvodát hozzanak létre. Péter András bírónk pedig lelkesen utazott fel Pestre, hogy a hagyatéki ügyet elintézze. És sikerült is alig három év alatt kijárnia a dolgokat. 1884 őszén megkezdődött az építkezés. Egy modern óvodaépületet tervezett Bogdán Lajos építészünk. Ami valószínűvé teszi, hogy ekkor már megjelent Szeghalmon Dapsy Kálmán, esetleg építészünk utazott el több óvodát megszemlélni, így többek között Mezőtúron is megfordult, az ottani óvoda tanulmányozására. A mezőtúri óvodában pedig Dapsy Zsigmond óvó dolgozott, aki megneszelve, hogy Szeghalmon „valami készül”, riasztotta testvéröccsét, aki nyomban jelentkezett az illetékeséknél, történetesen Péter Andrásnál. Egyszerűen a rajzoktól kezdve végig kísérte az óvoda felépítését szó szerint oly lelkiismeretesen, mintha a sajátja lett volna. A „böhöm nagy” épületet alig egy év alatt fedél alá hozták. A 2007-es aláfalazáskor derült fény e gyorsaság mibenlétére. Bogdán Lajos turpissága abban leledzett, hogy az épület fő falait komoly alapozással készítette el, majd a boltívek alatti ablakok részén masszív tölgygerendát használt alapként, erre rakva az ablakok téglázatát. Mint a napjaink fémvázas építkezései…
Szóval 1885. december 2-án beköltözhettek az új épületet a szeghalmi csemeték. Átlagosan száztíz-százharminc gyermek járt rendszeresen óvodába. Most gondoljuk végig! Ennyi gyermek egy szakvégzett óvóra! Így érthető, hogy megnőtt a dajkák ázsiója. Igaz, ők is csak ketten voltak. A gyakorlati foglalkozások lebonyolítására Friedrich Frőbel német óvodapedagógus módszerét alkalmazta Dapsy Kálmán, míg a természetismeret szemléltetésére Karl Sreiber bécsi természettudós képeit használta, ezáltal a kor szintjén a szeghalmi gyermekintézmény a legjobb budapesti óvodákkal vetekedett. A csöppségek egészségét a rendszeres orvosi felügyelet mellett mosdóhelyiség és vízszűrő berendezés óvta, melyről elmondhatjuk, hogy otthon ez utóbbiak bizony híjával voltak. Apropó, vízszűrő. Akkoriban a Berettyóról hordták még magánházakhoz is a vizet, ez külön pénzkereseti forrás volt, hiszen a magánházakhoz heti tíz krajcárért vitték a nedűt. A Berettyó vize egészségesebb volt, mint az ásott, fedett kutaké! Próbálná ezt valaki ma inni. Ezzel megvalósult a gyermekek hasznos felügyelete.
De, ha már felügyeletről beszélünk. A nagyobbak – nem gyerekek! – felügyeletét is megoldotta Péter András. Az izgága, éjjelenként danajdázó, vagy éppen nézeteltérésüket elintézgető legényseregre községi rendőrség felügyelt. A háromfős (!) testület, a hajdani éjszakai vigyázók helyét vette át, így már nem a tűzhelyek és pipázások voltak a porondon, hanem a kocsmák belrendje, nyitva tartása és persze a tolvajlások megfékezése (több-kevesebb sikerrel). A határ közbiztonságára a csendőrség felügyelt. Jól bevált gyakorlat volt a testületnél, hogy senki saját honában nem kaphatott szolgálati beosztást, nehogy valamely rokon megtévelyedését elnézhesse „véletlenségből”. És mégis! A kezdet kezdetén még a régi perzekutorokat is átvette a csendőrség, akikről pedig köztudott, hogy mindig helyieket verbuváltak, mert jól ismerték a határ eldugott zugait is. A véletlen úgy hozta, hogy Simayn kívül még egy szeghalmi perzekutor neve fennmaradt. Kezdődött ez azzal, hogy Túri János barátom kiállítására (ez nem a reklám helye!) egyik honpolgárunk beadott egy csendőrládát, rajta N. I. monogrammal. Talán itt meg is áll a történet, ha véletlenségből – mondom évekkel ezelőtt, ma már ilyen elő sem fordulhat – belelapoztam Stern Mór szatócsunk „pénztár könyvébe” (hitel nyilvántartóba) és megakadt a szemem egy „Nagy Imre persecutor” bejegyzésen 1901-ből. Tehát, a „mi” Nagy Imrénk, még ifjoncként Simay János csendbiztossága idejében kezdte a „szakmát” és csendőrként fejezte be rendfenntartói működését. A Szeghalmi Járásra – csak Szeghalmon – egy gyalog csendőrszakasz felügyelt, a lovas csendőrök Körösladányban székeltek. A szeghalmi csendőrök a régi zsandár laktanyába fészkelték be magukat és 1944-ig ott tanyáztak (mint emlékszünk, a Kárász kastéllyal szemben). Róluk a következőkben még szót ejtünk, hol jó, hol rosszalló értelemben, hiszen minden megítélés nézőpont kérdése…
Kele József
