A messze földön híres „békési (berényi) fehér hímzés” nem hiába került címadónak, egy mintanyomó dúc társaságában e cikkecske elejére. Mindkettő Szeghalmon készült
AZ IFJAK ÉS KOMÁK
Az előző részben a legények világába pillantottunk be, egy kiadós ivászat kapcsán. A legénykedő legények mellett azonban ott találhatók a leányok közösségei, melyekhez az ifjonti „szelet csapók” csak kívülről kerülhettek be. Az előzőekben az „orsó tolvajt” említettem. De már meg is érkeztünk a néprajzosok kedvenc témájához, a „fonóhoz”. Apropó! Senki ne gondolja, hogy a fonó egy táncokkal teli ijje-huja hely volt. A táncot valójában az etnográfusi vénával megáldott „népi hagyományok őrzői” passzították a képbe. A valóság az, hogy a fonóban igen komoly, monoton munka folyt, hiszen itt készült a jövő ruháinak alapanyaga. Az, hogy a fiatalok dallal, tréfával igyekeztek „rövidíteni” a monoton órákat, hát Uram bocsá’ mégis csak fiatalok. Az „orsólopás” és zálogcsók kicsikarása is erre mifelénk már évszázad homályába veszett, az utolsó talpas guzsaly elkopásával. Próbálta vón’ kikapni a rokkából az orsót a legény! Bizton derekát verték volna le a menyecskék, hiszen – aki csak ismeri a „kecskerokkát” – az ilyen művelet súlyos károkat okozott volna a berendezésben. A csókzálog is másként alakult. A fonalsodrás kényes művelet. Bizony előfordult, hogy a szál megszakadt (ne hagyja a leányka a szemét a piros orcájú ifjún…) és mint azt Nagy Lajos bátyám mondta, a jelenlévő legények mindegyikéhez oda kellett somfordáljon egy büntetés csókra. Mondjuk, azt nem gondolom, hogy ezután nőtt é a termelékenység… Az ügyes kezű lányok egy este egy egész orsót meg tudtak fonni.
A kendermunkák idején azonban volt egy alkalom, mikor a tánc főszerephez jutott, sőt még buzdították az ifjúságot, hogy „gyűjenek má’ múlatni”. Ez pedig a kendertörés, nyűvés és gerebenezés után esett meg. A mai világunkba „cuháré” néven szivárgott be a múlt e letűnt szilánkja. Márpedig a hajdani földpados lakások ekkor kaptak új bevonatot! A házból ilyenkor kihordtak mindent, a padozatot vastagon felhintették kendertörekkel és alaposan fellocsolták. No, ezután erre a nyirkos kulimászra ráengedték a környék legényeit, lányait, hol citeraszó mellett hajnalig rophatták cifrázhatták a táncot. A kedvcsinálóról pedig maguk a háziak gondoskodtak munkadíj gyanánt. Mire véget ért a tánc, a padló egyenletesen eldolgozott pozdorja-sár keveréke volt, már csak némi simítást és szárítást igényelt. Mindezek mellett más alkalmak is adódtak az ifjúság szórakozni vágyát kielégítendő. Hát mire szolgált a farsang, arató- és szüreti bál? Ezek színesítették a hétköznapokat… Persze maradva a textíliánál, a fonók és cuhárék lassan kikoptak, már száz év előtt is csak mutatóban maradt egy-két alkalom vidékünkön. E romantikus összejövetelekre szépen szemfedelet hintett az új korszak szimbóluma a vasút. Mi köze a fonókhoz a vasútnak? A modern nagyipar szövőszékein született termékek, vásznak, színes ruhakelmék özönlöttek be a Sárrétre, Szeghalomra, ami végül feleslegessé tette a kender háziipari jellegű feldolgozását és annak társadalmi környezetének megnyilvánulásait. De, hogy ne sirassuk a múltat, jött az újjal jó is, ami átmentett valamit a régiből. Valamikor úgy fél évszázad tájt, meglehetős korú hölgyek mesélték, hogy volt nekik mintakönyvük. Ebbe, különböző mintákat rajzoltak bele, legyen az párnahúzó szegély, ünneplő rékli, legyen szerény fehér árnyalatú-áttört, legyen az díszes kalocsai, vagy matyó, volt ezekben a füzetecskékben minden. És ez a füzet-mánia, már a vasút előtt megvolt! A mintákat gyűjtötték, csereberélték, mint ma a póni-matricákat. Ja, hímezték is. A bevezető kép itt került „képbe”. A régi lakodalmi-menyasszonyi ing hímzése megjelent a gyári ipar lenvásznából készített ingen. A fehér lyuggalt, virágos ékítmény a mintafüzet jóvoltából túlélte a kendervásznas világot. Sőt! A gyáripari nyersanyag, nem, hogy kivette volna a lányok kezéből a munkát, új megélhetési forrást teremtett. Az olcsó nagy tömegű ruhaanyag, a nagyvárosi divatlapok, a mozgófilm – meg néhány átutazó polgárasszony – új igényeket teremtett, melyeket már a nagy képzettségű „divatszabók” sem győztek kielégíteni. Megnőtt a tekintélye a varrólányoknak, kik néha többen összefogva (legtöbbször leánytestvérek) műhelyt nyitottak, melyet, mint fentebb láttuk, ügyes kezű hímző-lányok egészítettek ki és türelmes apró öltésekkel díszítették ki az inggallért, ingujjat, az ünnepi viselet megfelelő részeit (általában szegélyeket) és a stafírungnak valót. A mintakincs még az asztalosokhoz is eljutott. Ők voltak azok, akik a cirkalmas betűket, párnaszegélyeket rézbe-fába öntötték (nem népművészek!). Egyszerűen ügyes kezükkel a ha nyomóalapba illesztették, kalapálták a mintát kirajzoló rézlemezt, hogy majd kék festékbe mártva egyenletes mintarajzot alkosson egy-egy fehérnemű, vagy ágynemű garnitúrán. Ma már inkább a múzeumok őrzik az Ilusok, Örzsék, Sárák keze munkájának emlékeit…
Kele József
