Ivánfi Jenő, valamikor Kolozsvár és Budapest színház-látogató közönségét hozta lázba. Ki gondolná, hogy a Nemzeti Színház örökös tagja szintén kis városkánk szülötte
KULTÚRÉLET A SZÁZADELŐN
Voltunk már kapcsolatban irodalommal, tudománnyal, beavatott legényekkel, sőt magával a vidéki színészettel is – „Koplanci Borbála” által megverselt helyi maskarás, amatőr színjátszás kapcsán. De! Az igazi magas színészetről, a vidéket járó megyeközpontokból vagy Debrecen és hasonló városokból még nem esett szó. Hát engedelemmel kukkantsunk bele ebbe a világba is ahol bizony főként a települések anyagi, vagy szellemi „krémje” üdült fel, míg a köznép javának az egyesületek színjátszó csoportjainak mély értelmű előadásai jutottak. Ezt ne félremagyarázva, mert sok esetben lelkesedéssel magasabb szintre emelték a kultúrát, mint akik „lejöttek” a „Városból” és bóvlival etették a népet, mert volt ilyen is. Ezen jobbra-balra osztott felvezető után térjünk rá a lényegre.
Itt van mindjárt a mi Ivánfi Jenőnk! Édesatyja a „Dorzi grófék házi zsidaja” volt. Egyszóval amolyan kamarásuk, vitte a ház és birtok pénzügyeit. Semmi köze grófunk csődbeviteléhez! Az a parkmánia volt – no meg a nagymarkú mérnökünkké. Jenőnk, a kastély szomszédságában látta meg a napvilágot, még prózai „Náci”-ként (Ignác). A régi Weiszbrun házra még sok helybéli emlékezhet. Volt az Grósz Arnold ügyvédé, majd Sárkány-ház, később Lévai féle porta és most üres, buckás, gyomos telek a Petőfi utca és a „Hunyadi-sikátor” sarkán. No, de haladjunk tovább! Éppen totyogott már a kis Weiszbrun Ignácka, mikor erőszakkal átrángatták a Piac-téri lakba (Szabadság tér) Weiszberg ház- és telek, napjainkban lakótömb húzódik itt a „Csüllög-ház” helyén… Igaz, innen a piacon keresztül, már könnyen elérhető volt a zsidó iskola. Felsőbb tanulmányokra a számára komoly jövőt tervező szülők Budapestre küldték, ahol renitens csemetéjük bizony lehetősége szerint ott kucorgott a Nemzeti Színház galériáján, néha a főpróbák idején is. Talán a vidékről hozott (akkor már kései) vándorszínész romantika, vagy egy meghatározatlan erő, esetleg isteni meglátás (parafenoménok kíméljenek!) vitte, vonzotta őt oda. El lehet képzelni, mit szólott a józan, megfontolt atya, mikor Ignác egy szép napon elébe toppant, hogy bizony ő már csak színész lesz. A családi kiátkozások elől a mord apa sógora Kohut úr menekítette ki (aki később New Yorkban lett főrabbi), aki addig noszogatta és pátyolgatta, míg be nem iratkozott a „színi tanodába”. Hamar professzora Szigeti József kedvence lett. Egy beszélgetés köztük azután így alakult: „Hogy hívnak?” „Weiszbrun Ignác” – felelte a gyermek zavartan. „Szereted a bort?” „Nem.” „Nahát akkor legyen Ivánfi a neved, mert Weiszbrunként nem ágálhatsz a színpadon!” Hát, valahogy így történt akkoriban a névadás. Gondolom immár Ivánfink a bort is kipróbálta. De ne higgye senki, hogy a színész ezzel elfordult Szeghalomtól, mint Petőfi Kisköröstől… Minden évben hazajárt a falu melletti kis temetőbe, hogy a családi sírnál elmondja vallása imáját. Ilyen alkalmakkor persze elbeszélgetett szellemi társaival, Szeghalmyval, Rozsnyayval és Dapsy Gizivel. A „zsidózást” nem szánt szándékkal találta a kedves olvasó e röpke felvillanásban. Nézzük meg a századelő színháztörténetét! Rózsahegyi Kálmán, Halmi Ferenc, Gyárfás Dezső (ők közép békésiek és sárrétiek) és Csiky Gergely… Ismerős nevek? Pedig mind Ivánfival egy hitre születtek… Némelyikük vallását vagy a karrier miatt önként, vagy kényszeredetten, unszolásra, mint Ivánfi aki halála előtt néhány hónappal elhagyta (Ebből temetésén támadt egy kisebb bonyodalom is.). Ami talán szomorú, hogy szülővárosában sem akkor, sem később emléktáblát nem kapott. A „Sárrét, sár-rét marad!” – írta ezt akkor Rozsnyay.
A vidéki színjátszás mai szóval „turnézásból” állt. A nagyobb városokból ahol meglészen a társulat bázisa, az éppen „felesleges” színészek vándor társulatokba tömörültek és a színházi szezont vidéken játszották végig, komoly darabokkal szórakoztatva, nevelve az ottani színpártoló közönséget. Hogy milyen körülmények között? Szeghalmon a Községi Nagyszálló nagyterme nyújtott otthont az előadásoknak, míg a szállások inkább a szerényebb vendéglő-szállók szobáiban (volt egy pár akkoriban városunkban), néha egy-két családnál voltak (már ahol volt vendégszoba). Érdemes a repertoárba is belepillantani és elgondolkozni a profi és az amatőr társulatok szintjén (utóbbiak komolyabb felszerelése eleve előnyt adott), csak címeket sorolva: Három kisleány, Vén gazember, Árvácska, Egy katona története, Bajadér és még van néhány a tarsolyban. Emlékeznek Liliomfi történetére? Ja, kérem! Mit tesz az iskola?!
Kele József
