A szeghalmi szemnek oly megszokott látvány.
A híd, mely ma kicsit másként fest
RÉGI, ÚJ UTAKON
Hol voltak már azok az idők, mikor a természet diktálta, hogy a Sárrét fiai mely utakon járhattak dolgaik után? Több mint fél évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy a régi sárréti mocsarak, tiszták megbírják a hátukon az új utak nyomvonalát. Az immár kőzúzalékos „makadám” utakat, melyeken az év bármely szakaszában nyugodtan lehetett járni anélkül, hogy a ló, vagy ökör hasig, a szekér pedig tengelyig merülne a dágványban. Hajaj! Végleg betette a kiskaput a lecsapolás a sárhajók romantikus világának a mocsarak lecsapolása és az erek megregulázása. Így történt, hogy elébb a Foki híd épült meg, lévén a megyeszékhely, Gyula innen könnyebben elérhető volt Vésztő és Doboz érintésével (félreértések elkerülése végett közlöm, hogy a ma kiépült Vésztő és Szeghalom közötti út, csak bő két évtizeddel később lett kijelölve és megváltva). Arra felé makacsabb volt a Sárrét. Ellenben ahol eddig gyalogjáró, vagy szekerész nem igen fordult meg, a csökmői út, vagy közérthetőbben napjaink „negyvenhetese”. A Kutas (Ölyvös) csatorna déli oldalán Nagyhalas (volt „Tiszta”) és Tordasára északi peremén a század első éveiben kiépült az új útvonal. Szeghalom ezzel „része lett” közvetlenül a Debrecent Szegeddel összekötő útnak. Korábban a fő forgalom Füzesgyarmat és Darvas érintésével volt lehetséges. Csak mellékesen jegyezve meg, hogy még Petőfi Sándor is ez utóbbin haladt át Szeghalmon, hogy Mezőberényben tiszteletét tegye az Orlay családnál. A krónikásunk „transversalis műút” titulussal illeti ez újabb útszakaszt, melytől emígy ír: „Az 1910 évben épült ki véglegesen, de a közforgalomnak teljesen átadva nincs.” Mi sem természetesebb, hogy az új úthoz új híd dukál. Ezt sürgetővé tette, hogy a még Simay által építtetett „Ördögárki híd” a hosszú évtizedek során oly állapotba került, hogy az 1890es nagyjavítás ellenére a folyammérnöki hivatal napról napra nagyobb aggodalommal figyelte romlását, melynek következtében semmi esetre sem felelt volna meg a várható forgalom növekedésének. Már 1906-ban kezdeményezte a teljes felújítást, melyet 140000 Koronára taksáltak. Ennek felét a Berettyó- és a Sebes-Körös Társulatnak kellet volna állnia, de a két társulat jó magyar szokásnak megfelelően fellebbezett az ily nagy anyagi teher ellen. A vitáról a Szeghalom-Vidéki Hírlap is beszámolt a nagyközönségnek. Azután évekig csend volt, a háttérben persze lázas kutatás a megfelelő pénzalapok felderítésére. És valami csoda folytán össze is jött mintegy 180000 Korona, hogy pályázatot lehetett kiírni az új hídra. Erre kilenc terv érkezett, melyek közül a Danubiusz Hajógyár ajánlatát fogadták el. Bár a híd véglegesen csak 1911 februárjában lett átadva a helyi közönség már előző nyáron használatba vette, inkább ezen közlekedve koplalói és halasi földjeikre, mint a lélekvesztő fahídon keresztül. És máris kritikával illették az új alkotmányt! A helyi lap már júliusban beszámolt arról, hogy különösen azt nehezményezte a nagyérdemű, hogy az új útra csak nyaktörő kanyar után térhetnek rá a hídról! Ismerős ez nem? Annak ellenére, hogy a hidat jó pár fokkal elfordították az Ölyvös felé, mind a mai napig ott az a „nyaktörő” forgalomlassító „S” kanyar. De, hogy ez az ökrös szekerek korában is gondot okozott?! „Mert száguldanak, mint az őrültek!” A nyűgös társulatoknak az új híd egy fillérjébe sem került! Végül számos kilincselés után jelentős állami támogatással és a vármegye útadóalapjának terhére készült el.
Volt itt már szó annyi mindenről, táncról, színjátszásról és hasonlókról, de nem esett szó a sportról… Pedig az ifjak már kinőtték a fogócskát, a sárkányeregetést, s bár a métázás még divatban volt, azt inkább a városi ifjoncok űzték. De volt egy egyre terjedő új játék a „futball”. Gyulán, Békéscsabán, Békésen már komoly sportegyletek működtek, mikor mifelénk kezdett feltűnni ez az újfajta labdajáték. Persze senki ne gondoljon arra, hogy kezdetben szabályos pálya állt rendelkezésre, kezdő körrel, tizenhatos vonallal és szöglet pontokkal. Ó nem, nekünk itt még csak két kaput jelképező leszúrt dorongjaink és a ló és tehénvakarók alól kikerült szőrből gyúrt lapdáink voltak. A jó európai labdarúgást humánus szabályok vezérlik, nálunk azonban ez erősen hasonlított a jó öreg angol focira, vagy esetenként egy eldurvult röbbimecsre. Ki ahol éri! Azután a nagyobb városokban tanuló diákok, mikor nyárra szélnek eresztették a népséget, nosztalgiából eloroztak és haza csempésztek egy-egy selejtté rúgott bőrfoszlányt, amit néhány krajcárért a helyi cipészeink valahogy összefoltoztak. Belső pedig akadt a mészárszék mögötti szemétdombon, ha elég szemfülesek voltak, a kóbor kutyák elől el tudták orozni a hólyagot, gyomrot, ami épp sikerült. Ezt otthon addig mosták, dörzsölték, míg a célnak meg nem felelt. Ilyen puha (tüdővel felfújt), inkább krumpli, mint gömb alakú valamivel honosodott meg az igazi labdarúgás városkánkban. A játékosok lassan megtanulták a „henc” a bedobás, a szöglet és az öngól jelentését. Persze ezután is izzadt-maszatosan tértek haza a Vásártérről a jövő bajnokai…
Kele József
