Büszke zászló leng az arany fényben ragyogó gömb felett a szeghalmi református templom tornyán délután kettőkor… A Szeghalmy Gyula által készített levelezőlap részletén
EGYRŐL – MÁSRÓL A SZÁZADELŐN
Hányan és hányan elhaladnak a szeghalmi református templomunk mellett naponta. Pedig. Pedig, ha tudnák, hogy ott a fejük fölött a toronygömbben bújik meg városkánk legrövidebben összefoglalt múltjának eleink által lejegyzett több dokumentuma. Hogy miért fontos ez? Támpont a múlt-turkászoknak, hogy mely irányba érdemes elindulni, hogy összeálljon egy kép településünk múltbéli történéseiről. Piha! Ez is valami? Be kell menni a levéltárba és kész! Mondhatják a „szakemberek”. Csakhogy! Ameddig a szomszédos településekről négy-hétméternyi hosszan sorakoznak az élére állított lapok a múltjukról beszélve, addig Szeghalomnak mindössze harminc centiméternyi hely jutott! Történt ez mindazért, mert lelkes hajdan volt hivatalnokaink lelkiismeretesen eleget téve a kormányzati parancsnak, városunk irattárát mindenestől szekérre rakták és menekítették a „Vörös áradat” elől, hogy végül Pozsony alatt a szokatlanul magas dunai áradat semmisítse meg negyvenöt tavaszán. Szóval nem sok maradt, miből össze lehetne állítani a múlt történéseit, így maradt nekünk a fejünk felett a gömb. Melybe ük- és szépapáink tömören összefoglalták koruk történéseit. A legjobban dokumentált toronygömb renoválásról szeretnék egy két mondatot ejteni. Egy szakember is a közelmúltban a fenti állításomat igazolta mikor szépen fogalmazott mondata leíródott. „Építészeti szempontból a gömb jelentősége nem nagy, de a benne elhelyezett írások pótolhatatlan dokumentumok.”
Képzelje el a kedves olvasó, hogy milyen fantasztikus látványban volt része azon szeghalmi csődületnek, mely ezzel egy időben már a félig kész hidunk életveszélyes kanyarját fitymálta, mikor Biri Imre vállalkozó egy szál kötélen a mintegy negyven méter magasban lengedezve szépen leszerelte, majd segédeivel lágyan leeresztette a több mint méter átmérőjű gömböt, hogy azt újra aranyoztassa a gyülekezet Nagyváradon. Ez pontosan 1910. június 11én történt. A krónikás hitelesen számol be az attrakcióról: „Többek lélekzet visszafolytva nézték a 60 méter (hiába, szépíteni kell…) körüli magasságban folyó veszedelmes műveletet, melynek végeztével a hatalmas tömeg odatódult a leért gömbhöz és csillaghoz, s kiváncsian várta: vajjon mit tehettek az öregek a gömbbe feltételkor.” A gömbbel a műveletet alig egy hónap múlva megismételték. Az előbb előkerült dokumentumot, egy újabbal kiegészítve rakták vissza a gömbbe. Az 1858-as dokumentumot Skultéty Rafael írta. Itt záró gondolatként megjegyezte, hogy a munka végeztével Kállai Gergelyné egy birkát feldíszítve, pántlikázva adományozott az ácslegényeknek (felesleges cicoma lehetett, hiszen a jószág bográcsban végezte). Gondolom Rafael ezzel is üzenni akart… A gömböt J. Túri Sándor volt főbíró, adott időben az egyház gondnoka saját költségén aranyoztatta be. A Szeghalom-vidéki Hírlap szorosan követte az eseményeket. A toronycsúcs előkészítését a „Még mindig lóg a kötélen” bombasztikus címmel megjelent írással tárta a publikum elé. Ezt követően már a feltétel hétköznapibb hangvételű tudósítása következett: „Köleséri Sándor községünk szülötte, felmászott a létra leghegyére, hogy onnan helyezze vissza a 236 cm kerületű és 121 cm átmérőjű gömböt, valamint a 32 – 16 cm hosszuságú fogakból álló csillagot. A 15 kg súlyú gömb feltételében Veres Miklós és Veres Imre segédkezett. Ez a veszélyes munka másfél óráig tartott.” A zászló visszatételéről a cikk szerényen hallgat, pedig azt, akkor még visszahelyezték. Hogy Skultéty úr sugalmazványa nem maradt minden nyom nélkül bizonyítja az a tény, hogy a feltétel alkalmából mind az egyháznál, az egyházfik, mind az olvasóegyleti nagyteremben a szélesebb nagyérdemű és végül az Iparos Körben a mesterek tiszteletére díszebédet adtak. Ha már fél évszázaddal korábban megemlítették az étkezés fő támogatóját, úgy az adott esetben is illék rájuk is gondolni, Kárász Istvánékra és Péter Andrásékra.
A fentebb leírt események idején ki gondolt arra, hogy bő három évtized után a templomgömb – nem jószántából – ismét a földre kerül… De őszintén megvallva, e nemes munkának voltak keserű utózengéi is. Gondoljunk csak bele. Milyen kényelmetlenül érezhette magát Biri úr, vagy éppen Köleséri úr, mikor az utcán dolga után nézve sietett, nyomában egy sereg áhítatos apróságtól kísérve. Ne feledjük, hogy iskola szünet volt… Hatásuk a kamaszokra is kihatott, sok szakadt nadrág látta a fára mászó bátorság kárát, vagy letört gyümölcsfaágak, sokszor a szomszéd kertjében. Vagy ez utóbbihoz már nincs köze a toronygömb le- és feltételekor látott akrobata mutatványoknak?
Kele József
