Két bélyegző lenyomat, másfél évtized eltéréssel és micsoda változás, ennyi idő alatt
MARADVA A SZÁZ ÉV ELŐTTI DOLGOKNÁL
Őrzünk múzeumunkban egy fényképet, melyen egy termetes „parasztház” előtt büszke férfiak ülő és álló csoportja látható. (Talán nem teljesen igaz, mármint az „egy kép”, mert hál’ Istennek kettőt őrzünk.) A lényeg, hogy van ilyen kép és merem remélni, hogy Szeghalmon még előfordul egy-kettő belőle, mert mégiscsak kéttucatnyi pödrött bajszuszú pógár van lefotografálva rajta. De lépjek tovább. A kép alatt azután ez olvasható: „A Szeghalmi Gazdakör építői, 1914”. Hirtelenében olyan érzés fog el, mint mikor Péter András bátyánk kiadásait aranyforintban számolta, mikor már tíz esztendeje Koronával fizetett. Pedig annyira igaz az írás, hogy csak akkor tűnt el az épület húsz évvel későbbi, Czoczek Alajos által tervezett, utcafrontig érő homlokzatáról a „Gazda Kör” felirat, mikor azt 1948-ban felsőbb utasításra lemeszeltették. Később az FMSz (Földműves Szövetkezet) Sárréti Vendéglője, majd az „Egyes” üzemelt itt. No, de kanyarodjunk vissza egy jó fél évszázadot. 1897-re annyira stabilizálódott a szeghalmi (és sárréti) határ a vízszabályozások után, hogy masszív birtokviszonyok alakultak ki, melyek a gazdatársadalom érdek-azonos tömörülését igényelte. Ez nem politikai, inkább gazdasági és ehhez kötődően művelődési és időtöltési lehetőséget biztosított. De! Mint oly sokszor (talán mifelénk sűrűbbet) megint kiderült, „hogy kicsi a gyékény”. Mert ugye mindenikük földmívelő volt ugyan, de nem mindenki gazda. Alig egy esztendő után a nem gazdák szépen kiváltak, talán azért is, mert kicsit drágállták az alkalmi bálok belépti díjait, vagy, mert a közebédhez, esetleg vacsorához nem tudták felajánlani azt a bizonyos kondérba valót… Mindegy, szóval egyszerűen kiváltak. Még tán azon évben felépítették saját székházukat, a mai Bethlen utca elején. Tudják, hol van ez az épület? Az EGON biztosító irodája vagy korábban a Rétesház. Később, majd fontos politikai szerephez jutott, de akkor csak amolyan népi olvasókörként működött. Engedelemmel, megint visszatérnék a Gazda Körhöz. Írtam, hogy nem politikai szervezet volt. Hát tudja Isten, a helyi politikában bőszen részesek voltak. Első nagy megmozdulásuk ugyebár majdnem „egyházszakadáshoz vezetett” a reformátusok berkeiben, mikor Tatár János elhunytával nagytiszteletű Técsi József személye ellen léptek fel, mert Ő a „szociálisták” jelöltje volt. Pedig vele néhány év alatt mennyit fejlődött Szeghalom oktatásügye! A képen látható másik bélyegző lenyomat pedig a Magyar Országos Kisbirtokos Szövetség Szeghalmi Helyi Egyesülete 1912-ből származó pecsétje. Hát nem új szervezetről van szó, csak arról, hogy gazdáink rájöttek, hogy így, vagy úgy, ők mégis csak birtokosok, vagyis ebben az új szervezetben van a helyük. Csak futólag jegyzem meg, hogy a „Gazda Kör” zászlaját rúddal együtt szintén a múzeumunk őrzi. Azt a zászlót, mely, amikor nem a nagytermet díszítette, büszkén hurcolták Március 15-én, és természetesen Október 6-án… A „szétvált” „Gazda Kör” azonban a történelem során egyszerre csak egy táborban találta magát. Nem feladatom, hogy történelmet írjak, nem is vagyok rá alkalmas. Mindegy. Ez a nagy egymásra találás pedig Tildy Zoltán Szeghalomra kerülésével történt meg. El tudja azt valaki képzelni, hogy micsoda megterhelést jelentett a kisgazda vezérnek, hogy párttársait összetartsa? No, nem az országban, hanem itt helyben, Szeghalmon! Szervező programbeszéd a Gazda Körben, majd félutcányi loholás a Földmíves Egyletbe, ahol ugyanazt a lényeget el kellett mondja, kicsit más nyelven. Azután ismét a Gazda Kör a díszvacsorára és tószt a házigazdákra, ismét fél utcahossz az Egyletbe, a díszvacsorára és tószt a házigazdákra, a nép igaz fiaira. Még jó, hogy néha elutazhatott „pihenni”. Nagy beszédet tartani Cegléden, iskolaügyben Debrecenbe a püspökhöz, meg a megyei közgyűlésre ínség-munka ügyében és hasonló pihentető dolgokért.
Persze, még volt egy hely ahol a földmívelők és birtokosok összefutottak. Ja! És egyébként a falu össztársadalmi csoportjai és generációi. Ez pedig meleg nyári hétvégéken a Berettyó volt, ahol a heti „nagytisztálkodást” is megoldották, mert bizony nem minden volt kastély, vagy bírói lak, hová a három fúrt kút valamelyikének vizét elvitték. Igen, a Berettyó is más volt, mint ma. „Ja, kérem, azok a szép idők!” Kicsit gyorsabb folyása volt, kicsit tisztább volt, nem övezte nád és egy-két lépés után homokos medren járt a fürödni vágyó. Hát mondjuk az úri réteg képviselői, az „amerikások” azok már „piknikelni” is a Sebes-Körösre jártak, a legszegényebbje, meg otthon a kútra és favödörre, vályúra fanyalodott…
Kele József
