Amolyan manufaktúrás kerítő halászat a Borus fivérek és barátaik által végrehajtva, amit már száz év előtt sem nagyon díjazott a törvény…
MIKOR A „SZÉP IDŐK” VÉGET ÉRTEK
Valamikor suttyó koromban – lehettem vagy ötöd ennyi idős – már büszke horgászcuccal jártam a Körös partját, bambuszbot, tároló orsó, no meg damil. Szóba elegyedtem egy, a játszóban birkákat legeltető juhász-fajta emberrel. Pontosabban ő szólított fel, hogy a partnak azon a részén ne nagyon áztatgassam a zsinóromat, mert ott ő horgászik. Meresztgettem is a gubóimat, hogy ugyan milyen felszerelése lehet az öregnek, itt a girhes birkák mellett, mikor az én „szuper” felszerelésem (még bóti szagú) mellé bizony oda kell telepedni, mert bizony azoknak a rusnya halaknak az a szokásuk, hogy akkor jönnek, mikor épp másfelé kalandozik az emberfia. Arra a kérdésre, hogy „Hol a bácsi horgászbotja?”, egyszerű választ kaptam, „Ahuna!” és egy tömzsi cövekre bökött botjával, amelyikről ujjnyi zsineg lógott a vízbe. Nofene! Kis bambulás után felvilágosultam, mert a „kisöreg” odamenvén készségéhez, kihúzta a partra, no nem a madzag végét, hanem azon egy jókora vastag deszkadarabot, amiről körben vagy húsz vastag damil, súly és termetes horog lógott méteres mélységre állítva. Az egyiken pedig akkora harcsa, milyet én a nagyvilági fi még nem is láttam! Óriási! Ma már tudom, hogy legfeljebb másfél kilós jószág lehetett. A horogtálca, felcsalizva ismét a vízbe, ahol a közeli fűz lombjai alatt megpihent, a hal egy másik jól álcázott cövek zsinórjához, amelyen már voltak társai, a közeli bokor alatti vízbekerült. Mit ne mondjak, jött a szájtátás és szépen elsomfordáltam. Biztos akad még olyan, akinek az emlékei között él ez a juhász-pákász ember. Hát igen, „azok a szép idők”… De hát nem is a személyes múltam itt a lényeg, hiszen én Szeghalomról kell, hogy beszéljek-írjak. Történt hajdanában ugye majd kétszáz esztendeje, hogy egy helyi jobbágyot deresre húztak és akkurátusan kimértek rá tizenöt pálcákat, mert a kötelező robotba tett kaszálás mellett varsáját a közeli érbe merítette, hogy vacsorálni is legyen mit. Hát ezt a „tilalmasban”, a földesúr halászó vizén tette… És rajtavesztett. Mindegy, nem ok nélkül emlegetem itt folyton a vízpartot, pákász technikákat. A Sárrét vizeivel együtt a pákászokat is megregulázta az idő. A vadvizek, nádasok e furmányos alakjai szépen kihaltak, vagy mint a következőkben látni fogjuk, beálltak a rendes halászok sorába, függetlenségüket úgy-ahogy megőrizve. Mert jött az 1883-as halászati törvény (meg ki tudja hány módosítása és magyarázata). Mindezek után 1915. május 9-én Makai Márton ügyvéd, a Halászati Társaság elnöke aláíratott egy dokumentumot a három utolsó szeghalmi rabsiccal, mely a következőként hangzott:
„ Alulírottak ezennel tudomásul vesszük, hogy az ideig, a míg a Szeghalmi Halász társaság részünkre pákászási engedélyt ad ugy a Berettyó, mint a Sebes Körözsön: kötelességünk egyenként és összesen is a törvényes tilalmi időszakot pontosan betartani s a halászatnál a halak törvényes nagysága felett ébren őrködni. Egyetemlegesen kötelezzük magunkat arra, hogy az említett engedélyért fejenként egy évre félévenként előre fizetendő 20 – 20 koronát s így összesen: negyven koronát fogunk rész haszonbér cimén a Társaság pénztárába befizetni: a Berettyó és Sebes Körözs haszonbére tehát évente 20 – 20 korona. Az esetben ha a tilalmi időben tiltott halat fogna bármelyikőnk is, vagy a törvényes méreten aluli nagyságút: egyetemlegesen kötelezzük magunkat arra, hogy az ilyen pákász a Társaság pénztárába azonnal harminc koronát lesz köteles kötbér címén fizetni s jogát minden további kártérítési igény nélkül elveszti.” (a korabeli írás eredeti szövege)
Egyszóval így múlt ki egy évezredes múltra visszatekintő gazdálkodási forma, életmód a vidékünkön, úgy, hogy annak már a néprajzkutatók sem találják nyomát, néhány itt-ott felbukkanó, de már csak ritkán érthető eszköz kivételével. Például Vésztőn találkoztam egy „gyűjtögetőnél” egy „K”-ra hasonlító, kézileg kovácsolt, élein recésre fogazott tárggyal. Lehetett vagy kettő, kettőszázötven esztendős. Szemezgetve vele jött a megvilágosodás! Egy fantasztikus türelmet és ügyességet igénylő vágó-vonó szigony volt a kezemben! Képzeljék el a halászt, mely gubbaszt a ladikjában, vízbe eresztett szigonyával, arra várva, hogy a hal a ladik árnyékába tévedjen „hűsölni” és akkor nem felülről, hanem felrántva a szerszámot, alulról akad a „K” „szakálla” a hal hasába, ugyanakkor be is rántva őkelmét a ladikba… De megint elkalandoztam. Kik is voltak az okirat szereplői, az utolsó szeghalmi szabad pákászok? Név szerint Beke Sándor, Vékony Imre és Torányi Ferenc. Makai Márton ügyvéd és elnök úrról annyit, hogy a köznép „Marcinak” nevezte és Füzesgyarmatról került városkánkba, ahonnan azért távozott, mert feljelentette Jánosi Zoltán lelkipásztort, lázító beszédeiért…
Kele József
