Péter András sírboltjának bejárata feletti felirat
MIKOR A „SZÉP IDŐK” VÉGET ÉRTEK 3.
Miért is ne időzzünk még egy kicsinykét a katonai kórházak témájánál, mely bár szomorú, mégiscsak a háború korszakához tartozik? Szóval a katonai kórházak elhelyezésében is változás történt. Tőlem ne kérdezze senki, hogy miért is kérte vissza székházát eme emberséges célok használatából a honfiúi érzületek oly őrzője, mint a Szeghalmi Polgári Olvasó egylet, de tény, hogy 1916-ban már Kárász István grófnak a mai Dózsa utcán lévő intézői lakját használták e célra. Egyébként az előző rész kezdő fényképe is már ott készült, ahol a lábadozó kovács Imre látható a szak- és segédápolók társaságában. Egyébként 1916-ban a háborúval kapcsolatosan még számos megpróbáltatás érte Szeghalmot. Azon felül, hogy számtalan munkáskéz hiányzott a mezőgazdaságból, hogy bizonyos termékek már csak a jól ismert (nehogy ismét találkozzunk vele!) jegyrendszerben volt kapható. A hadiárva, hadi segélyező feladatok is a községi közigazgatásra hárultak (később ennek a pénzalapjai 1919-ben szőrén-szálán eltűntek). Ugyanebben az esztendőben „pihentetésre” itt állomásozott a szászvárosi ezred több ezer katonája és tábori kórháza is, valamint ősszel, több száz székely menekültet helyeztek el a faluban.
Mintha ez nem lett volna elég! Július 3-án hetvennégy évesen távozott az élők sorából Péter András. Ezzel a szeghalmi gazdatársadalom elvesztette azt a szellemi és nem ritkán gazdasági vezérét, kinek árnyékában nyugton dacolhatott és követelhetett nem csak a helyi arisztokráciával, de nem egyszer az országos kormányzattal szemben is. Péter András temetése emberi nagyságának megfelelő keretek között zajlott le. Most ne kelljen írnom az – Attilát idéző „nikliércz koporsóról” – csak legyen az elég, hogy a temetésre az egész Sárrét megmozdult. A templomi ravatalnál Szabó János köröstarcsai lelkész-esperes mondott imát az elhunytért (Köröstarcsára Péter Andrást első nején keresztül családi szálak kötötték, az esperes pedig a volt szeghalmi mérnök, egyházi főgondnok fia volt), prédikációt Papp Lajos helyi lelkész tartott, míg Torda-halomnál Csák József komádi lelkész emlékezett meg az elhunytról (Péter Andrást családi és gazdasági szálak kötötték Komádihoz). A Péter András végrendelet a háborús viszonyokra tekintettel, no meg az egyház hathatós közbenjárására még a nyár folyamán végre lett hajtva, így a szeghalmi református egyház vagyona egyszeriben megháromszorozódott… Papp Lajos agilis lelkészünk keze alatt már a következő években meg is valósulhatott volna Péter András álma a „paraszt gimnázium”. De. Ugye volt a háború. Az egyház jelentős mértékű Hadikölcsönt jegyzett, amiről mondani sem kell, hogy elszállt, mint azok a bizonyos lehulló falevelek… De. Mert mindig vannak haszonlesők? A presbiterek közül néhányan – hogy ne heverjen parlagon a föld – nagylelkűen több száz holdat kibéreltek, csak fizetni nem akaródzott (infláció, aszály, meg hasonlók). Szóval hosszú évek múltak el, míg az álom megvalósult…
De hagyjuk el kis időre a háborús terheit nyögő Szeghalmot és nézzük meg, hogy ezek az „óriás-falvak” miért is rekedtek meg a se nem város, se nem falu köztes állapotában itt a Sárréten. Az egyik általánosan elfogadott nézet, hogy a mezővárosi fejlődés útján oly szépen elindultak, sőt a háború előestéjén, már rendelkeztek azokkal a minimális mutatókkal, például a kézművesek és kereskedők arányszáma meghaladta a 12%-kot, az „értelmiség” és a szolgáltató, valamint szabad foglalkozásúak rétege a 13%-kot, ami a mezővárosi gazdasági megoszlásban szükségesnek mutatkozott. De. Kérem szépen! Mindez durva becsléssel is száz évvel később, mint a környező mező- és kisvárosok esetében történhetett. És ráadásul mindez egyszerre történt Szeghalom, Füzesgyarmat, Vésztő és Körösladány esetében. Vagyis egyik település sem emelkedett fölé a másiknak. Szinte hallom, hogy: „De Szeghalom a 15-16. században; De Füzesgyarmat, Dévaványa a 18-19. században.” – Mindezek a városi rangok még a feudális korszak földesurainak, vagy a népesség arányában az armális nemesek meghatározó arányának volt köszönhető, nem pedig a gazdasági és kulturális, Uram bocsá’ közigazgatási erejüket tükrözte. És mindezek mellett az erős mezőgazdász réteg is hiányzott, hiszen jól megnézve, hiába „zsugorodott” az őstermelésben foglalkoztatott réteg 75%-ra, azon belül a mezőgazdasági cselédek és napszámosok számaránya meghaladta a 40%-kot! Valaha a zselléresedésnek hívott folyamat nálunk részben a későn induló birtokszerzés, részben a birtok elaprózódás következtében szinte villámszerűen játszódott le és a századfordulóra –szép szóval élve – jelentős agrárproletár népesség alakult ki, ami szintén a mező- és kisvárosi fejlődés ellen hatott. Azután jött a háború meg minden, pontot téve mindenre. Fél évszázaddal később a Szeghalomnak oly sok „ellenest” szerző sárréti iparosítás révén a nagyközség városi rangot kapott és jött a „rendszerváltás”, pontot téve mindenre…
Kele József
