A Községháza a háború idején. A még Péter András által lefektetett tölgyfa pallón Mihályi Zsigmond, hivatali szolga (hajdú, kisbíró stb.) álldogál
AMIKOR A „SZÉP IDŐK” VÉGET ÉRNEK 4.
A háború közepén, a világban még senki nem tudta, hogy merre billen majd a mérleg nyelve. Mind két hadakozó fél a közeli győzelemben bízott, bár a vereség előérzete is fellükkent, még az entente legoptimistább kardcsörtetőinek kobakjában is. De mint mindenhol, az egyszerű nép valahogy megint jobban érezte a háború terheit, mint az irányítók. Előzőleg olvashatták egy mondatban jegyrendszer bevezetésére tett megjegyzést. Szó, mi szó, egyre becsesebb lett a korábban hétköznapi cikkek beszerzése. Élvezetből eltűnt a kávé, megcsappant a cukor, a cipőnek, bekecsnek való bőrt elnyelte a háború (ekkor jelentek meg a fa és papír talpú lábbelik). A mezőgazdaság terményei szintén megfogyatkoztak. Erre jó példa az ügyvédből népvezérré átminősült füzesgyarmati-szeghalmi barátunk megmozdulása is. Itt nem árt megjegyeznem, hogy könnyű volt neki, hiszen a korábbi népvezérek mind a fronton küzdöttek, vagy az ország különböző pontjain szolgálták a háborút, mint másik kedvencem, Szeghalmy Gyula az izgő-mozgó polihisztor. Visszatérve barátunkra, Dr. Makai Márton ügyvéd úrra, mint a Gazdakör ügyésze, a közellátási gondokat igyekezett a maga hasznára fordítani. Udvardi Nagy István egyszerűen „köztársaságpárti ügyvédnek” nevezte. Csak annyit kérdezek én laikus, hogy 1917-ben hol volt még a „köztársaság” gondolata hazánkban?! Valószínűbb, hogy jelen semmi posztjáról tekintgetett kicsit feljebb, kézzel foghatóbb székek irányába. A tény, hogy a megfogyatkozott, minőségében pedig romlottabb összetételű búzakenyér pótlására más tápláló étket kellett keresnie a népélelmezésben jártas kormányzatnak és fönt, igen ott fönt a „szakemberek” kieszelték, hogy a sütőtök is első osztályú kalóriaforrás. Mégis csak „értenek” hozzá nem? Egyszóval 17 tavaszán körrendelet ment szét az országban, hogy bizony tököt kell vetni! Most mit tehet egy közhivatalt viselő? Az utasítás, az utasítás. Ezt lovagolta meg a „mi Marci ügyvédünk”, hogy a nép nevében felszólaljon. Felszólalását pedig szépen versbe szedve adta közre, amit már nyomdában készíttetett el. (Micsoda haladás! Ha valaki visszaemlékezik még a hetven év előtti esetre, mikor Simay verses élccel buktatta ki a szeghalmi ifjút a szeghalmi jegyzői székből, kézzel írott formában terjesztették a röpiratát.) No, persze a nyomda… Itt is megállok egy pillanatra. korábbi nyomdászunk, Riegel Zoltán 1915-ben életét vesztette a galíciai fronton. Új nyomdászunk Friedman Jónás „pedálozta ki” az amerikáneren (nyomdagép, ma Gyomán látható) ezt az irodalmi művet. De nézzünk a röpiratba.
„EMLÉKLAP
Abból az alkalomból, hogy Csánky Jenő a
szeghalmi járás főszolgabírája, kenyér helyett
tök táplálékot a kart adni Szeghalom
buzatermelő polgárainak, különösebben a
hadrakeltek itthonmaradt, éhező hozzátartozóinak.”
És tessék! Máris a szolgabíró a célpont! Persze már a bevezetőben el légyen hallgatva, hogy nem csak Szeghalmon fordult így az eset, nem csak Füzesgyarmaton, Vésztőn, Körösladányban, de bizony a Viharsarokban, a Hajdúságban, a Kunságban és szerte az országban. De nézzük ezt az irodalmi alkotást:
„Az én tököm hivatalos; jó az sülve-főve,
Ha kapáljuk édes lelkem: több terem jövőre.
Nagy lesz az indája annak,
A tökömből magának jut a legnagyobb falat!”
Hát, mit mondhatnék? Elég mély értelmű nem? És ezt még dúdolni, énekelni is lehetett az „Ellőtték a jobb karomat” kezdetű kesergő dallamára! Persze a teljes szövegben szó esik az elvonult katonakórházról, mely vitte a zsírt és a babot (nem a lábadozó hadikórházról!), a pápista papról, aki hizlalt disznain jó pénzért túladott és Schwarz Miska földbérlőről, aki száz hold földet bérmentve átengedett a községnek a fenti célra és csak a legvégén eldugva, hogy nagy aszály is van… Változott valami? „Marci ügyvéd” se javasol megoldást…
Kele József
