Vasvári István hadfi szépen felcicomázott KuK sapkában tért haza még 1918. november 2-án, hogy néhány hetes működése után végleg beírja nevét a több fejezetnyi szeghalmi „munkásmozgalom” történelmébe
AMIKOR A „SZÉP IDŐK” VÉGET ÉRNEK 8.
Sanda gyanúm, hogy vannak, akik már kicsit unják, hogy huzamosabb ideig toporgok szinte egy helyben az alig három évtizeddel ez előtt még oly „mélyen” kutatott „forradalmi munkásmozgalom” berkeiben. Elhihetik, hogy még igyekszem is szűkszavúra fogni e témát. Mert ha tudnák, hogy hány cikk, életrajzi regény, eseményleírás, sőt élőszavas előadás látott valamikor napvilágot, nos, talán még örülnének is, hogy csak „ennyivel” megússzák Szeghalom múltjának e szeletét. Visszatérve a 1918 végére és a következő év elejére. A helyi Szervezett Munkáspárt egyre keményebben lépett fel a „Néptanácson” belül. Ennek eredménye volt, hogy „népvezérünk”, Makai Márton szépen kihátrált a hatalomból (és követői). Megerősödött a „baloldal” hangja. A szociális intézkedések is a „nép” gyermekeinek hangját támasztották alá. Persze a sertéshús, birka és marhahús – egyrészről való fosztogatása (mind többet követelve az uradalmaktól) – jutányos, majdnem ingyenes osztogatása (karácsony és újesztendő táján) növelték a közbizalmat. Így az ennivalóval együtt a demagóg szöveget is könnyű volt megetetni, a rendszerváltás (1989!) tájékán már potyaleső, lumpen elemeknek is titulált tömeggel. Szépen peregtek az események. A téli tüzelőt a fokközi Kárász-erdő sínylette meg, majd valahol a távolban ott fenn Budapesten. Egyszer csak átvette a kormányzást egy maroknyi „forradalmár”, mint Kun Béla, Szamuely Tibor és társaik. Ha eddig kapkodta a fejét a „Néptanácsunk” a sok rendelet végrehajtásakor, most már bizony ki is készült. A Tanácsköztársaság híre valamikor 1919. március 23 délutánján, vagy a következő nap érkezhetett meg a községbe. Ott nagyon fent rájöttek, hogy igen csak vontatott, ha rendeleteiket minden kis faluban több tucatnyi ember rágja meg, aztán „lesz csak valahogy” elven döntenek, néha napokig húzva az időt. Csakhogy! A „Tanács-kormánynak” éppen ebből volt a legkevesebb, mármint időből. Így gyors végrehajtó hatalmat, direktóriumot hoztak létre mindenütt, hol kezük, lábuk fogódzót talált még. Itthon a direktórium, illetve a később létrejött „Munkástanács” elnöke Patai József helybéli földműves lett, akit a korábbi történészek szívesen tituláltak „napszámosnak” (!), pediglen ő alapozta meg a nagytúlakörösi Patai-tanya környékét. Helyettese a valóban mezőgazdasági napszámos, az alig húsz esztendős Vasvári István lett, a harmadik tag pedig Simó János helyi tanító. A „Munkástanács” egy héttel később jött létre, mikor az előbbi plénumot kibővítették, többek között bevonva Dapsy Gizellát. És máris kitört az „elvtársközi” haddelhadd. Gizink, azon ötletre, hogy „mindössze” három hölgyet akartak a munkások tanácsába delegálni, akkurát módon a sarkára állt, hogy bizony a társadalmi egyenlőség mást diktál! A férfiúk fülüket-farkukat behúzva egyeztek bele, hogy a tanácsban fele-fele arányú képviselet jöjjön létre, így hat amazon ülésezett non-stop az országból érkező utasítások és hírek gondjainak megoldásán. Mert ugye nem elég a nagybirtokok államosítása, elkobozták a Kaszinó épületét, a Kárász Kastélyt és a Gazdakör székházát (az Olvasóegylet, mint a Munkástanács bázisa, a Munkáskör pedig, mint a „proletárok” bázisa úszta meg az elkobzást). A töviskesi Deutsch bérleményben lefoglaltak ötszáz birkát, melyből hetvenhatot azonnal közjóléti célokra és a „Népköztársaság fenntartására” levágattak, egy részüket a z utóbbi címen a községben állomásozó vöröskatonáknak át is adták. Megjegyzendő, hogy az ötszáz birka nem is az uradalom tulajdona volt, hanem Basch Simon pázmányi bérlőé, aki az ottani „leltározás” elől menekítette jószágait Szeghalom határába. Ja, kérem, a törvény elől nincs menekvés! A birkákat leölték… A volt Nemzetőrség helyébe Vörösőrséget szervezet, huszonöt taggal, amelynek a parancsnoka és egyben a község parancsnoka Zsila Gyula lett! Hogy milyen erélyes parancsnok volt, annak szemléltetésére álljon itt dörgedelmes parancsa:
„PARANCS! Akik a direktórium által kifüggesztett hirdetményeket, vagy parancsokat letépik, vagy másokkal letépetik: szigorúan megbüntetem! Gyermekekért a szülőket teszem felelőssé!”
Hát ilyen volt ez. A „Munkástanács rátette a kezét a hadirokkantak földvásárlására és a világháborúban elesettek szobrára félretett és gyűjtött pénzalapokra is. Talán ez is közrejátszott abban, hogy a Hősök szobra csak majd egy évtizeddel később lett felállítva. Ha mindez nem lett volna elég, a románok már a „kapu” előtt toporogtak…
Kele József
