Dr. Temesváry Imre dedikált képe. Akár hogyan is írt róla az utókor, őszintén megvallva, mind a mai napig azon kevés országgyűlési (nemzetgyűlési) képviselőink egyike, aki ténylegesen is tett valamit Szeghalom fejlődéséért
ÉS 1920-NÁL MARADVA
Írtam, hogy Makai Marci már egy ideológiájában túlhaladott, csoportosulás színeiben indult az 1920 évi választásokon. Nem így Temeváry Imre, aki a bethleni vonal híveként a konszolidációs programmal indult a választói kerületben, a későbbiek során pedig a Nemzeti Egységpárt színeiben, sorozatban nyerte a választásokat, míg Tildy Zoltán bele nem szólt az ügyekbe… Ha belegondolunk, hogy az addig Szeghalmon ismeretlen Temesváry fejhosszal verte elődjét, báró Perényi Zsigmondot, volt belügyi államtitkárt, aki 1913-ban még „Éljen Perényi!” lobogókkal hódított a Sárréten, talán az új arcnak köszönhette. Elődje csak nagy ritkán járt le választó körzetébe (akkor még a gyomai körzetbe) és Szeghalmon mindössze a Petőfi utca Vásártérig való „kikövezését” tudta elérni államkölcsönnel. A kikövezésről már írtam, hogy ezek kőzúzalékos utak voltak akkoriban. Hogy miként lett Szeghalom is és számtalan más járásközpont választási kör központja? Kicsit kacskaringós a válasz. Meg kellett tölteni a parlamentet… Volt adva az a nagy ülésterem és volt adva egy olyan lefaragott terület, amin elrendelve a választásokat, a régi beosztással csak negyedéig lehetett volna megtölteni – Ja! Hogy ez nem okozott volna gondot, mikor napjainkban is tíz-húsz képviselő „tölti” meg azt a böhöm termet?! Tehát ehhez igazították a maradék ország választó kerületeinek számát. Másképpen fogalmazva gyorsan kellett egy „demokratikus” parlament, amelyik alapvető törvényeket hoz, de elsődlegesen elfogadja a trianoni békediktátumot, amit a bölcs nyugat és a hivatalosan még csak alakuló „jószomszédok” oly epedve vártak. De hát nézzünk csak az „Új arc” Temesvárynk „háta mögé” is. Ha már Trianont emlegettem. Nem szabad kihagynunk nagy tettei sorából, hogy magyar részről ott volt a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság és az új Magyarország közötti határ meghúzásánál jeleskedő „nemzetközi” bizottságban és nem rajta múlott, hogy a kemény munka után a bizottság megfáradt tagjai nem Szegeden költötték el megérdemelt munkaebédjüket, hanem Szabadkán… Tehát ezáltal, Temeváry úr „nagy” nemzetközi politikai gyakorlatnak örvendett. De mégis mivel érte el, hogy az itteni megfáradt néha éhező népek elfogadták éppen úgy jelöltjüknek, mint teszem fel, a birtokos, kereskedő és polgári réteg? Mert ugyebár akkor is ígértek a képviselők fűt-fát szeretett népüknek, hogy ez ne lepjen ma meg senkit. Temesváry Imre is ígért. De még mennyit! Szegényeknek földet, munkát, házat (nem néhány ezer koronát!), a felsőbbeknek városias ellátást, fejlett közintézményeket, gyors ügyintézést és hasonlókat. Nehogy azt mondja valaki, hogy nincs új a nap alatt! De van, illetve volt! És ez volt Temesváry. Amit felcsillantott, ígért, az nem légből kapott látomás, nem hebrencs rózsaszínű jóslat volt. Szerény személye úgymond még nem képviselőként is ott csücsült azon bizonyos tűz mellett. Szerény javaslataival hozzájárult, a még meg nem szavazott (Hogyan is szavazták volna meg parlament nélkül), az ország gazdasági, szociális, illetve a közigazgatás átszervezésének gazdasági részleteinek kérdésköreit taglaló egyeztetések munkájához, hol kidolgozták a közeljövő feladatait, már csak egy épkézláb Nemzetgyűlésre várva. Miként került oda? Hát szegénykénk „gazdasági főtanácsosként” keresgélte a betevő falatjait… Szóval így könnyű. persze meg is nyerte a mandátumot. És láss csodát! Meg is kezdte az ígérvények végrehajtását, néha bölcsen elhallgatva, hogy ez mindenütt így megy…
A magyar közigazgatás is helyre billent. Visszahívták az elkergetett főjegyzőt, aki értett a közigazgatási dolgokhoz, valamint a szolgabírói székbe felülről Kiss Lászlót ültették. Mit ne mondjak? Kiss László alaposan körmére nézett a „Tanács kommün” alatt szerepet vitt egyéneknek. A szeghalmi Munkásnők Pártját feloszlatta, hatezer Korona vagyonukat lefoglalva ismét létrehozta a hadiözvegyek és hadiárvák segély-alapját, így e magatehetetlen réteg ismét alamizsnához juthatott egy esztendő után. A Vöröskereszt Egylet románok által zárolt számláját ismét hozzáférhetővé tette – de persze azt üresen találták, mert a megszállók kifosztották – és állami támogatásból feltöltötte. Szükség is volt rá, hiszen már nem csak a hadisérültek utókezelése hárult az egyletre, hanem felütötte a fejét a „Morus Hungaricus”, vagyis a TBC. A régi menházat tüdőkórházzá szervezték.
Érdekesen alakult egyik polgártársunk sorsa. Less József csendőr őrmesteré. 1919-ben a megszálló román városparancsnokságot ő tájékoztatta a „helyi viszonyokról”. Elfeledve persze azt, hogy aktívan részt vett a direktórium parancsainak végrehajtásában. És ő volt, aki a bevonuló magyar katonaság parancsnokságát szintén „tájékoztatta a helyi viszonyokról”…
Kele József
