A Pusztai fivérek cséplőgépe aratókkal 1926-ban. A gép hátterében az új malom részlete, illetve az 1900-ban épített, népnyelven „Pergelő”-ként tisztelt malom megmaradt része látható
AZOK A HUSZAS ÉVEK 4.
Nem is tudom, hogy emlékezik e még valaki arra, mikor a vízi, szél és szárazmalmokat taglaltam, mely utóbbiakat Tessedik Sámuel oly keményen lehordott a 18. század végén. Most ismételten a malmok kerültek előtérbe, már csak azért is, mert az előző részben oly szépen megemlékeztünk búzatermő Szeghalmunkról. Az első gőzmalmok, szinte egy időben épültek meg. Elsőként Pusztai Lajosé, aki még a 19. század végén megvette a Jeges utca végén lévő szárazmalmot, a régi csárdát és a lóváltó állomást. Nem igen kerülhetett sokba, hiszen a számos szárazmalom mellett a megvásárolt malom, kívül esett a szántókban bővelkedő határrészek útvonalain, a csárda és postaállomás pedig elvesztette jelentőségét, a vasút megjelenésével. Hát fogta magát, a csárdát átalakította és kibővítette magánház céljaira, a szárazmalom helyére pedig elébb kisebb gőzlokomobil kazánnal hajtott malmot húzott fel, később ezt a szerkezetet szívógázos motorra cserélte fel, mely motor üzeme közben termelt gáz egy részét saját, illetve a malom környékére, közcélra világításra használta fel. A még jókora malomkövekkel üzemelő őrlőmű azonban gondos odafigyelést követelt a molnár mestertől, mert a kő nem pontos beállításával az megpörkölte a lisztet. Hogy ez nem is oly ritkán fordulhatott elő, csak az bizonyítja, hogy a nép csak „Pergelőnek” (pörkölő sajátosan) becézte a malmot. Jelentős változás következett be, mikor két fia bérbe vette 1923-ban a malmot és nagy fejlesztésbe kezdett. A nagy beruházás révén 1926-ra nagyobb épületet húztak fel, amibe hengerszékeket építette be (a lisztet már nem kővel őrölték), a daraneműek és lucernaőrlés folyt csak hagyományos módon, illetve az olajütés. Hogy ne csak a „malomból éljenek” jelentős mezőgazdasági géppark (gőzlokomobilok, cséplőgépek, sőt ekék) fenntartásával jelentősen kivették a részüket az őszi, nyári mezőgazdasági munkákból, persze jó pénzért. Azután még beszereztek az akkori modern Fordson-traktorból is, ami bár „körmösként” üzemelt, de a malom aranykezű főgépészének jóvoltából hamarosan lánctalpas futóműre tett szert, így a Sárrét első lánctalpasaként üzemelt. De, ha már a Pusztai fiuk újításait emlegetjük, úgy tudni kell még egy csomó érdekességet róluk. A gőzkazánhoz ártézi kutat fúrtak, melynek vize a környéket is ellátta, például az újtelep lakóinak nem kellett kilométereket caplatni az egészséges ivóvízért a Katonavárosra, vagy a Piactérre. Mondjuk így is jó egy kilométert sétáltak… Azután ott volt a hűtővíz kérdése. Nyáron meleg vizes medence várta az érdeklődőket, igaz csak deszkával bélelt gödör formájában. És ha már gőzerő. Ez lehetővé tette, hogy csekély ráfordítással bekapcsolódjanak Szeghalom villamos-energia ellátásába. Ezt meglovagolva saját szérűskertjükben a cséplőgépek is elektromos motor meghajtást kapta. Arról ne is beszéljünk, hogy a két legény minden újra fogékony volt. Ferenc jelentős szakkönyvtárral rendelkezett, míg gyula az első „polgári” rádió amatőrje volt a tájnak, illetve villamossági szaküzletet működtetett. A másik malom a volt Csökmőre vezető országút Berettyó hídjánál épült fel épült Laubach család jóvoltából. Valamivel megelőzve a Pusztai Lajos féle építést. Szerencsésen építették, hiszen kifogta a „szelet” a Pusztai malom elől, lévén, hogy Páskom, Varjas, Lukácza, Pulyka-zug gabonatermését ők vállalták fel. Ez a huzavona a két rivális között egészen 1926-ig folytatódott, mikor is „véletlenségből” (?) a kazánfűtő figyelmetlen volt és nyitva hagyta a kazánajtót… Ettől kezdve nem főtt Lajos bátyánk feje, a konkurencia megszűnt. És, hogy megkönnyítsék a gabonaszállítást, Pusztaiék lórét építettek ki a malom és a Kossuth utca között. így, már a határ kétharmad részének terménye hozzájuk áramlott, hiszen ők eddig be kellett érjék Korhány, Balkány, Károlyderék, Kertköz, Aklos és Töviskes terményeivel. Hogy kerek legyen a szám, meg kell emlékeznünk a sorban utolsó és Szeghalom esetében is valóban az utolsó malomról, mely a Nagygáti úton épült. (Ma itt a Kun Bútor üzemel.) Előbb Ion Gligan névre keresztelt román nemzetiségű gépészmestert említeném, aki Trianon után nem költözött a román impérium területére, hanem Szeghalmon telepedett meg. Itt hamar egyezségre lépett Váradi Lajossal és „felesben” emeltek egy szép gőzmalmot, melynek azonban gyenge volt a motorereje. Gligán János (nevezzük már magyar nevén!), hamarosan kivált a társulásból. Azután Váradi úr is jobblétre szenderült. Na, bumm! Már meg is jelentek a színen a Pusztai fiúk és az özvegytől bérbe vették a malmot. Ezzel Szeghalmon a malomipar teljesen a család tulajdonába került! A nagy malmok után már csak mementóként illik feleleveníteni a korábbi korszakban ragadt malmokról néhány emléket. Szeghalmon három szélmalom működött a század kezdeti tízes éveiben. A Temető Újtelepen cigány-Párizs mellett, az Emődy-féle a Vásártéren és a régi Purcsi dombon álló, melyet 1922-ben el is bontottak. A szárazmalmok közül utolsóként a Dugonics utcai (Olajmalom téri) szűnt meg utolsónak. Akkoriban a növényi olaj nem a reformkonyhát, hanem a világítást szolgálta. Kele József
