Maróty Lajos eredetileg gépészetet tanult. Szisz Ferenccel ellentétben ő Szeghalmon kereste a boldogulást.
AZOK A HUSZAS ÉVEK 5.
Valamikor… Már nekem is régen volt, mikor a nagyközség (város) vezetése úgy döntött, hogy megvásárolja a „Maróty portát” ott a hajdani „Erzsébet-zugban”. Úgy ahogyan az volt-van szokás, az üzlet létre is jött. Mint akkoriban a cégnél a „kiskopasz” szerepében Jenő bátyám engem szalasztott a „Tanácshoz” a kulcsokért. (Volt esze, mert a lakóház kulcsait Klárika már odaadta neki, rám a műhely/-ek és garázsok kulcsai maradtak) Amíg Jenő bátyám S. Ervinnel az akkor neves újságíró-irodalmárral a lakóházban mérte fel a terepet, hogy itt ez lesz, ott az lesz, addig szerénységem kalandosabb útra indult. Persze! Neki a műhelynek! Hát onnan az állás fél évszázada sem tudta kiszellőztetni a kemény évtizedek olajszagát, a félreeső kovács és olvasztó műhely kokszillatát. Mert abban a környezetben az illat volt. No meg az óvatos lépkedés a szerelőaknát fedő deszkákon (inkább gerendának mondanám), mely persze nem korhadhatott (én naiv) hiszen teljesen átitatódott az olajjal, jobban, mint némi vasúti talpfák. Szóval a műhely. Még mindig őriz a múzeum néhány darabot a felszereléséből. Hogy mikor és hogyan szívódott fel sok minden, arról a személyiségjogi paragrafusok gondnoksága mellett elfeledkezem… De úgy tudom, nem csak engem varázsolt el a kerekek, hajtószíjak és egyebek világa. Nálam érdemesültebb, korban „arrafelé” közelebbi szemtanú Boromisza Zsolt, aki az élő műhelyet látta: „A lényeg azonban a műhelyek voltak. Ez volt a porta dísze számomra. Nem tudtam betelni az alapgép dízelmotorjának duhogásával. Ez hajtotta meg a gépeket, transzmissziós szíjak vitték az erőt az esztergákhoz, fúró és más gépekhez. A hegesztés fénye vakított és fordíttatta el a fejem, csak lesni mertem. A szerelőaknák felett olajos gépek, traktorok és ritkábban személykocsik vájkáltak a szerelők. Aztán volt még a rámpa, ahová az autómosásra állt fel a fuvarra váró mélyzöld BMW…” (Csak mellékesen megjegyezve, hogy az idézetben szereplő személygépkocsi látható a bevezető képen, mellette a cégalapító Maróty Lajos bácsival) No, jó! Egyáltalán miért is terelődött a szó az Erzsébet-zugi műhelyre? Egyszerűen azért, mert Szeghalom ipartörténetében éppen úgy megilleti a hely, mint a nyomdáinkat, a Pusztay fiukat malmukkal, malmaikkal és gépeikkel egyetemben. Ráadásul Maróty bácsi hozta el a településre a huszadik századot, legalább is annak szimbólumát, a gépkocsit, annak minden nyűgjével együtt. Mert ugye a gépkocsit nem lehetett szalmával üzemeltetni, vagy durva petróleummal itatni? Hozzá benzinkút kellett! És volt Shell benzinkút Szeghalmon! Ott a zugban, ahol az átautózó úrvezetők is megállhattak feltölteni csodás járműveiket, hogy tovább folytassák útjukat, hogy a falu apraja száját tátsa és később hangos berregést utánozva le-fel rohangálva a libalegelőn a frászt hozzák a békés májnövesztőkre. Mondom, tanulékonyak az ifjak… Persze ezzel együtt bennük álmok ébredtek, hogy majd egyszer… De voltak jobb módú ifjak és családok is akik haladva a korral „modernizálódni” akartak. Hol van már a könnyű hintók világa?! Már Kárász grófék is gépkocsin jártak. Meg persze a film! Sóhajok a markáns úrvezetők (ma „B” kategóriás jogosítvány) láttán. Igen, Maróty bácsi jóvoltából Szeghalom belépett az autó-korba. Igaz, máshol már pilóta akart lenni minden ifjonc. Maradva a realitások talaján, megint Zsolt bátyám sorait kell idéznem: „Kevesen autóztak még akkoriban. Ha jól számolom, azt hiszem nyolc autó lehetett akkoriban Szeghalmon. Hajdu doktornak kettő, Tóth főszolgabírónak egy, Marótyéknak bérfuvarozásra egy-kettő is néha, Pusztay malmosnak egy, Papp P-nek egy csotrogány, egy Baranyi vízmérnöknek és nagyjából kész. Milyen autók voltak ezek? Adler, Opel Kapitan, DKW…” Egyszóval volt „járgány”, de ettől függetlenül a faluban az autótulajdonosok is bizony csak úgy, mint mások gyalogszerrel, vagy kerékpárral jártak. Ettől függetlenül az új igények kielégítésére a műhely bázisán megalakult a „Kultur Autó Szakiskola” ez azonban főleg egy klub szerepét töltötte be, mint ma a galambászok társasága… Persze ettől függetlenül a heti tíz-tizenöt autó átrobogott a községen, nyáron főként lassan ülepedő porfelhőt hagyva maga mögött (meg egy-két döglött tyúkot). De még ily forgalom mellett is történtek balesetek! Erről a helyi lap bombasztikus tudósításokkal informálta (általában heti késéssel) törzsolvasóit. Ilyen volt, mikor a Nagyszálló elől meggondolatlanul elinduló hatalmas gépezet elsodorta a hivatali díjnok kisfiát és az koponyasérülésébe belehalt. Megjegyzem egészen az 1950-es évekig ez volt az egyetlen halálos gépkocsit érintő közúti baleset Szeghalmon. Bezzeg a kerékpárosok! Hol tyúkot, hol gyalogjárót, vagy úton labdázót, hol pedig egymást gázolták előszeretettel. És ebben a közlekedés másik arkangyala a Layer család is ludas volt, már amennyiben eladták ezeket az őrdöngős masinákat minden boldogtalannak, aki azt hitte, hogy tud egyensúlyozni és pedálozni… Ja, hogy van fék és csengő? Ugyan! Minek az, csak menjen! Ha már itt tartok, azért ildomos megjegyeznem, hogy a Layer fiúk abszolute sportemberek voltak. Verhetetlen kerékpár bajnokok, birkózók és ha kellett focisták. Kele József
