Talán van az olvasók között olyan, ki felismeri ezt a képet. Bizony, még Péter András álmodta meg, végül pedig állami támogatással emelte a község. Községi iskola a községtől távol.
AZOK A HUSZAS ÉVEK 9.
Sejtem, hogy nem ildomos, hogy így télelő havában, karácsony táján, mikor már vége lesz az iskolai félévnek, éppen az oskolák ügyét felhozni, de hát kérem, megint esedékessé vált. Mióta az utolsó nagy iskolaépítési hullám kimúlt Szeghalmon, bizony jó negyedszázad folydogált le a Berettyó-csatornán, ami erősen éreztette hatását a megszaporodott gyermeknépesség, a túlzsúfolt osztályok felett karmesterkedő tanerők „leterheltsége” folytán. A leterheltséget nem hiába vetettem fel. Az osztálylétszámok átlagosan közelebb álltak a félszázhoz, mint a negyvenhez, és – bár igazán üdvös lett volna a napközis/felzárkóztató délutáni foglalkozás arra sem idő, sem hely nem adatott – reggeltől estig folyt az oktatás. Délelőtt az alsóbb évfolyamok, délutánonként a nagyobbaké. Azután persze ott volt a gazdasági ismétlő oskola, ahol inkább történt a felzárkóztatás, vagy éppen a templomi felhangú vasárnapi iskola… Szóval jobbról, balról működött a tanítók/gyerekek terhelése. Csak egy pillanatra visszakanyarodva a Gazdasági Ismétlő Iskolához. Ez az intézményesített gyermeknyúzó találmány 1900-tól működött Szeghalmon, de végleges otthonra csak a húszas évek elején lelt. Az akkori faiskola és csemetekert szomszédságában. Itt a maguk csendességében tanulhatták a kertészkedés alapfogásait. Ne gondoljon senki rosszra. Az öreg kertészlak helyébe végül 1930-ban emeltek kornak megfelelő épületet, azt is államsegélyből. Később ez lett az otthona a mezőgazdasági szakközépiskolának az ötvenes években. A kert sem veszett kárba. Ugyan „középkorú” szeghalmiak! Ki ne emlékezne a gyakorlókertre, hová Szalai tanár úrral jártunk ki ásni, kapálni? Át a hídon! (valamikor egy messzi, messzi… szóval nyolcadik osztály végén „valaki” orosz nyelvkönyvét innen ejtette a folyóba – folyócskába – és mint rendesen ez kitudódott…) De haladjunk tovább! Hasonló volt az iparostanonc iskola esete is. Ez a komoly, immáron legénysorba növő fiúk jókedvét nyomorította, utóbb Zsila Gyula (igaz, hogy mennyire meghurcolták a volt községi kommunista városparancsnokot a Horthysta-fasiszta korban?) vezetése alatt. Ez az oktatási intézmény otthontalanul bolygott a faluban, hol az olvasóegylet nagytermét, hol az ipartestület nagytermét, vagy épp valamely szabad oskolatermet lakva be. Illetve 1923-tól sűrűn megfordultak (bérleti díj fejében) a használaton kívüli zsidó iskola termében is, mivel ott „érdektelenség folytán” az oktatás megszűnt. E nomád életnek az iparosok végét akarván vetni, szépen gyűjtögették pénzecskéjüket, mely a negyvenes évekre lett annyi, hogy megkezdhették az Iparostanonc Iskola felépítését a Széchenyi utcán (A volt Bálint-iskola). De hát, ilyen a történelem. Mire felépítették és megkezdődhetett volna az oktatás, 1948-ban ezt is államosították! Kis emberek, kis pénzét lenyelte állam bácsi. És ők még nem is voltak klerikálisok! Már említettem, hogy felsőbb iskola nyitásával, tromfoltak volna Péter András Alapítványára egyesek. Hát az öreg Szeghalmy bátyánk csak pilloghatott, mert őt ebből végül is teljesen kihagyták! Hódossy Ilona munkálkodása során (tanár volt a lelkem és nem rokona Szeghalom első „jobbágyának) létre jött a Polgári Iskola dr. Maácz János igazgatása alatt. Átmenetileg a Balogh-iskolában kezdte meg működését, egyszerre két osztállyal, az osztályokban vegyesen fiúkat és lányokat beíratva. Ez a reformgondolkodás negyed századdal előzte meg korát. Mivel azonban alapítványi alapokon nyugodott a működése, esetleges volt. Az első tanévben beiratkozott 112 tanulóból 102 tanuló tett vizsgát a tanév végén. Évkönyvüket Tóth és Mező nyomdája adta ki, melyben Maácz úr arra hivatkozva, hogy Szeghalmon kellő elhelyezést nem találtak, az iskola Vésztőre teszi át székhelyét. Itt jegyzem meg, hogy ott még egy évtized múltán is működött. Ez a kísérlet, jó bizonyítéka, hogy a Sárrétnek, Szeghalomnak szüksége van a középiskolára. Persze a reformátusaink tíz körömmel ragaszkodtak Papp Lajos lelkészünk vezérlete alatt Péter András, ekkor már realitássá érett álmához, a gimnáziumhoz… De ki csinálja meg? A presbitérium végül Dóczy Imre tankerületi felügyelőhöz fordult tanácsért, hogy ő mint teljhatalmú ura és ismerője a tanerők seregének, tegyen javaslatot… „Egyedül csakis Nagy Miklós mezőtúri tanárt tudom javasolni.” Ehhez pedig két véletlen kellett. Amikor a háború végeztével Nagy Miklós haza került, egy volt katonatársa – ki mezőtúri tanár volt – rábeszélésére beadta jelentkezését Mezőtúrra, de ezzel egy időben Pápára is. Mindkét helyen fogadták. Hogy Mezőtúrra került abban édesanyjának egy kijelentése is közrejárt: „Ha meghalok, még haza sem tudsz jönni olyan messziről.” (A mama még harminc évig élt!) Mezőtúron egy Dóczi féle látogatás során összeszólalkoztak egy természetrajzi kérdésen. Dóczy ettől kezdve mindig ha tehette ott ült Nagy Miklós óráin, szó nélkül, csak figyelt, figyelt, két éven át… Ezután jött a szeghalmiak kérése. Így került a mezősasi fiatalember Szeghalomra.
Kele József
