Száz esztendővel ezelőtt a karácsonyi képeslapok, még valóban a Jézuskáról szólottak. Ez volt az az idő, mikor nagyapó a sültalma illatos szobában pipaszó mellett történetekkel traktálta a vendég- és gyermeksereget.
ÜNNEPEK MELLÉ 1.
Mert bizony a karácsony csendjét ritkán törte meg más, mint egy-egy csengettyűs szán a behavazott utakon (Akkor még télen volt hó is!) és a gyermekek kinti-benti viháncolása. És gyertyagyújtás után, a vacsora végeztével együtt ült a család. Ilyenkor számba vették az év történéseit, de téma fogytával sem hallgattak. Katolikuséknál, mert várták az éjféli misét, reformátusokénál pedig, mert így együtt lehettek. Végül pedig a szó az „öregnek” jutott, ki különféle történeteket mesélt. Az adomázásba be-becsúszott egy-két ízesebb téma is, akár a szomszédos falvak viselt dolgairól. Mert itt is kialakultak a településekre jellemző, az ott lakókat irritáló, gúnyos megnevezések. Ezek azonban inkább megesett történetekhez kapcsolódnak és soha nem kerültek a verses, rigmusos folklór világába. Az eredetük több korszakot jól követhetően alakultak ki, sőt több település esetében egyetlen személyhez Csuba Ferenchez köthetőek. A napjainkban már általában a „Falunapok” mottóiként szereplő esetek, alig fél évszázaddal korábban még bizony komoly verekedésekre adotak okot, néha pedig emberéletet is követeltek. (Néhány történetet vennék itt elő, úgy ahogy az napjainkban fel-feltűnik.) A 18. században a Sárrét még – mint a világtól elzárt táj – szinte konzerválta az évszázados hiedelmeket. Itt még elevenen élt a sárkányok, táltosok világa, jól megférve a bolygó lánggal, vagy lidérccel. Mindehhez társult a kemény életmódból eredő szegénység, a tatár, török időkben elrejtett kincsek utáni vágy, mert bizony a szegénységből csak a csoda segítségével lehetett kitörni. A fent említett dolgokat „lovagolta” meg Csuba Ferenc, nem csak a kisemberek, de községi vezetők lóvátételével. Ez utóbbiak hamar az érintett községek nyakán maradtak, sőt a korábban átejtett települések még igyekeztek ezeket életben tartani, hogy saját szégyenüket leplezzék. Csubáról röviden annyit, hogy hivatalosan békési születésű koldus volt, aki Szeghalomra nősült. Jól érezte magát a falusi vásárok forgatagában, de koldulását általában – mint passzussal nem rendelkezőt – tizenöt pálcákkal jutalmazták. Működése során például Bihar vármegyéből végleg ki is tiltották (hiába). Dévaványáról a ványai „juh behajtás” története Szűcs Sándor által is meg lett örökítve. A történet lényege, hogy a Sárrét gyér szántói mellett a hatalmas határok az állattenyésztésnek kedveztek. A lápokban oly ingatag határaira minden község féltékenyen vigyázott, és ha a jószág véletlenül a „szomszéd” határából átbitangolt, azt az állatot lefoglalták, hogy később jó pénzért kiadják a „gazda településnek”, a pásztort pedig kérdőre és deresre vonták, hogy máskor jobban ügyeljen. Egy alkalommal Csuba Túrkevéről Ványának tartott és Ecseg pusztán a rétben hatalmas túzok csapatot látott pihenni. Több sem kellett neki, mikor beért Dévaványára, egyenesem bíró uramékhoz ment, bezörgetett. Mikor a kajla bajuszú pipás bíró azt érdeklődte, hogy mi járatban zargatja őt. Csuba előadta, hogy a Kevi határból átbitangolt birkákat látott jöttében. Nosza! Bíró uram és az esküdtek felszaladtak a templomtoronyba és punktumra megállapították, hogy bizony a keviek birkái lepték el a határt. Egyből osztottak szoroztak, hogy mennyi váltságdíj érkezik majd Ványa városába és azonnal küldték a hajdút és füleseit, hogy tereljék be a jószágot. Csuba megelégedett pár aranyforinttal. De nem úgy van az! Már főtt és sült a sok finomság, folyt a bor – mert a váltságból erre is telik. Csuba is ott mulatozott az elöljárókkal, de ahogy telt az idő, egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Végül gyomrára hivatkozva egy jókora sülttel a hóna alatt kisomfordált a nagyteremből. Kis idő múltán letörten érkeztek a fogdmegek. Hát a kevi birkák? Azok bizony szárnyra kaptak, mert túzokcsapat volt. Ezután, a várost és határt tűvé tették Csuba után, mind hiába… Bizony északi szomszédunkat sem kerülte el a mi Ferencünk. Volt idő, mikor Gyarmat mezővárosban sem illett megkérdezni, hogy „Kanyarít-e már?”, mert a gáton inneniek és a gáton túliak félretéve egymás ütlegelését (ez ott a vásári lacikonyha és a csárda környékén gyakori eset volt), egy testvérként ugrottak az érdeklődőnek. Történt, hogy Csuba véletlenül épp a gyarmati vásárban ténfergett, mikor meghallotta, hogy a presbitérium és az elöljáróság épp azon töri komoly gyűlésén a fejét, hogyan lehetne mohátlanítani templomuk nem régen zsindelyezett tetejét. Csuba illedelmesen bezörgetett a gyűlésre és szerényen előadta javaslatát, mely szerint egy ökröt kell felhúzni a templom tetejére, az majd lelegeli a zöld mohát. A meghökkent városatyák kérdésére csak annyi válaszolt, hogy milyen a mező, miután a gulya végigmegy rajta (?). Való igaz! Hogy ez nem jutott eszünkbe?! – így a presbiterek, esküdtek, bíró és a lelkipásztor. Csuba mint ötletgazda, szerény díjazást kért mindössze néhány aranycsikó képében. A gyarmatiak legott előkerítették a város legszebb, lehúzóbb ökrét. Hát hogy is kerüljön a templom tetejére? Csigát szereztek, kötél volt, amit mi sem természetesebb, az ökör nyakára hurkoltak. A vásárban akadt tizenöt-húsz markos legény, akik megragadták a kötél szabad végét és húzták fel az ökröt a tetőre. Egy idő után a bölcs vezetőknek feltűnt, hogy a türelmetlenségtől (?) kapálózó jószág mindinkább lógatja hosszú nyelvét. Csuba Ferenchez fordulva érdeklődtek, hogy most mi van? Hát húzzák gyorsabban a jó Isten szerelmére, nem látják, hogy már kanyarítana?! Mire az ökör immár megcsendesedve felért a tető magasságába, Csuba is szép csendben felszívódott a vásári forgatagban…
Kele József
