Száz esztendővel ezelőtt a karácsonyi képeslapok, még valóban a Jézuskáról szólottak. Ez volt az az idő, mikor nagyapó a sültalma illatos szobában pipaszó mellett történetekkel traktálta a vendég- és gyermeksereget.
ÜNNEPEK MELLÉ 3.
De hát nagyapó nem hiába hallott látott hosszú élete során oly sok dolgot, hogy ne legyen reális képe, akár mi magunkról, szeghalmiakról is. Halk szava mellett, belegondolva a „hajós” Boruzsok visszaemlékezésébe, mikor leírták, hogy a gulibában szögre akasztva egy nagy vászontarisznyában ott lógott az „öregtészta” és ha étekidőben valahol megálltak, kikötöttek, egyikük máris készítette a kisbográcsot, a tülköt, melyben paprika és só keverékét tartották. Ha véletlenül a társak üres kézzel kerültek elő a „beszerzésből” (mert ugye jobb az olcsóbb) akkor bizony szalonnával hizlalt lebbencs volt az étel… Innen is fakadhatna a szeghalmiak neve. A következő történetek már az új kor Sárrétjén születtek, csínytevőkhöz – egy-két kivétellel – nem sok közük van.
A lekicsinylő „Lebbencshasúak” megnevezést, a szeghalmiak megjelölésére használták, első sorban a környező vidéken, de a szeghalmi kubikosokkal (és sárrétiekkel) messze földön is fogalommá vált. Lényegében a népi táplálkozás helyi hagyományára vezethető vissza. Valamikor a 19. század közepén, egyrészről a szegénység szükségéből, másrészről pedig a lebbencs tészta eltarthatósága következtében a falutól távol munkát végző helyiek mindig vittek magukkal vászonzsákban jelentősebb mennyiségű tésztaneműt, melyet aratáskor, amit kint a pusztán az állatok mellett, csatorna építéskor, vagy vasúti töltés építésekor viszonylag egyszerű mégis tápláló éteknek el tudtak készíteni. Mert mi is kellett hozzá, legfeljebb szalonna, meg persze a paprikával elkevert só. A hagyma, a krumpli, vagy éppen pár karika kolbász már hab volt a tortán. Ették a lebbencset betyárosként, vagy vízzel felöntve levesként. Ez a sajátosságuk ragadt meg a külső szemlélőkben. De szomszédunk, Vésztő sem menekült meg a fejlődés sodrában születő elnevezéstől. Ez pedig „elsőbbségénél” fogva jobban fennmaradt, mint a „Királyi Tanácsköztársaság” esete…
A vésztőiekre ragasztott gúnynévnek az eredete a 19-20. század fordulójára vezethető vissza, mikor a községben megtelepedett Görög Imre (?) nem éppen a legszerencsésebb vállalkozó. Az úriember „ősi vésztői” mivoltát látta abban, hogy a község határában – bérelt földje közelében – állott az úgynevezett Görög-halom. Sok mindennel próbálkozott. Például elrekesztve a Holt-Sebes-Körös egy szakaszát, oda jó pénzért termetes ívásra termett halakat telepített. De már egy hét múltán egyetlen hal sem volt, mert az élelmes helyi cigányság lehalászta az égből kapott „ajándékot” és részben a piacon értékesítette. Állítólag a csősznek is jutott a bevételből… Mégis a névadásra a másik vállalkozása adott okot. Bérelt földjén görögdinnye termesztésbe fogott. A morgolódó Görögnél csak borsos áron vállaltak volna csőszködést, így – hogy spóroljon – maga kényszerült e fáradtságos munkát is ellátni. Mondani sem kell, a „két műszak” hamar kimerítette. Kénytelen volt az olcsón ajánlkozó cigányok közül csőszt alkalmazni. Ment is a dolog, ameddig a dinnye be nem érett. Akkor azonban egyetlen éjszaka alatt minden érett dinnyének nyoma veszett és a csősz semmiről sem tudott. Ellenben a faluban fellendült a dinnyepiac. A cigányság olcsón, krajcárokért árulta a szép, mézédes gyümölcsöt, vette is boldog-boldogtalan, hogy egy hétig csak dinnyét ettek a vésztőiek. Ekkor kapták a „Dinnyehasúak” elnevezést. Talán épp a „Lebbencshasú” szeghalmiak vettek ily módon revánsot…
De nem hagyhatjuk ki két, lápok szélére szorult településünket sem. Mindkettő belügyein keresztül jutott „össznépi” jelzőhöz. Ha elébe megyünk a dolgoknak, mondhatjuk, hogy a két megnevezés közös tőről fakad, mégpedig a vélt, vagy valós viták és sérelmek elintézésének módjából. Bucsán a kocsmai viták esetén nem egyszer előkerült a zsebkés, melyet nem csak szalonnázásra használtak, de ezzel az eszközzel tettek pontot egy-egy hevesebb vita végére. Így született meg a „bucsai Bicskások” ami később a lenéző hangsúlyt vette fel, nem ritkán a szellemi képességre is utalva hangoztatták. Újiráz szintén fiatal települése a mai Sárrétnek, alig száz éves múltra tekint vissza. Ami még hátrányosabbá tette helyzetét, hogy a református Sárréten az egyetlen katolikus közösség. Mint ilyen, már a kezdetektől búcsúkat tartottak, mely idővel népünnepély szintjére emelkedett. Ide pedig a környék ifjai is „hivatalosak” voltak és bizony nem figyelve a helyi bimbózó párkapcsolatokra, tették is a szépet az irázi szemrevaló menyecskéknek. Erre válaszul persze a helyi legények a gumicsizma szárból előkapták a kerékpárpumpát és az akadékoskodó ifjú fejébe verték a helyi illemet. Gumicsizma, hát sárrétiek vagyunk, kerékpárpumpa, hát a századközéptől már nélkülözhetetlen eszköze volt a falusi-tanyasi közlekedésnek. Egyszóval új gúnynévvel gyarapodott a Sárrét, az „irázi Pumpásokkal”.
Kele József
