A szeghalmi első világháborús emlékmű, közvetlenül felavatása után. Talapzatát koszorúk garmadája borítja.
AZOK A HUSZAS ÉVEK 12.
Ha már itt tartunk, 1927-ben az adóhivatal épületének átadása mellett, egy, a község összes lakosát érintő ünnepségre került sor. Nyáron felavatták az első háború hősi halottainak emlékművét. Na, végre! Hát nem a szeghalmiakon múlott, hogy kilenc esztendőt késett az emlékmű felállítása. Ne feledjük, hogy már 1919. májusára jelentős pénzalap gyűlt egybe erre a célra, amit a megszálló oláh csapatok előzékenyen védelmükbe vettek. Az adakozás ismét megkezdődött. Persze akár csak a Kossuth-szobor esetében két évtizeddel korábban, megint a vármegye tisztikara adta a legtöbb áldozatot. Végül a szeghalmi küldöttség elzarándokolt Gách István szobrász mesterhez és alkudozni kezdett az emlékmű megrendeléséről. A háborús szobrairól akkor messze földön híres májsztró, elvállalta a munkát. Érdekes, hogy abban a korban, szokás volt, hogy az ilyen emlékművekhez, a megrendelők elképzelése szerinti beállításhoz a helyiek adták a modelleket, akik később bronzban, vagy kőben újra alakot öltöttek és bizony „visszaköszöntek” az utcán sétáló élő önmagukra. Körösladány e szempontból is szerencsésebb Szeghalomnál, hiszen ott a helyi dokumentumokból ki lehetett „bányászni”, hogy a „bronz-családhoz” kik álltak modellt. Szeghalom esetében annyit tudunk, hogy a szobor két alakja, apa és fia, kiket „ősi magyaros vonásaik” miatt választott ki a művész. Nohát, a két szeghalmi pógár fel is utazgatott a rajzolgatás idejére a mesterhez, aki fizette az útiköltséget és persze a két atyafi egyéb költségeit, ellátását. Most kajánul megjegyezve. Szegény mester! Nem tudom, van-e olyan böngészője ennek az írásnak, aki el tudja képzelni, hogy mit is művelhet fönt a székes fővárosban, két sárríti figura, ha van bőven idejük és nem kerül semmibe az idő múlatása? Ó, hogyne. Neki a nagybudapesti éccakának! Orfeum, földalatti meg egyebek… Nem is tudom, hogy mennyivel drágíthatta meg a szobor árát az eredeti alakok ellátása. De komolyabb vizekre evezve e témában. Néhány éve, Gách István művész úr hagyatéka a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumba került. Igazán érdemes lenne, hogy valaki (egy atyafi) felutazna fővárosunkba és átböngészné a dokumentumokat, hátha előbukkanna két polgártársunk szerény neve a múlt homályából. Persze az Orfeumot (orfeumokat) nem közpénzen kéne, hogy látogassa… A bronzalakokat már 1926 végére kiöntötték, de elszállítása Szeghalomra egy kicsit csúszott. Elsősorban az időjárás, másodsorban a talapzat és a „névtáblák” elkészítése miatt. A piactér közepén alakították ki a helyet, „gombócos-láncos” korlátkerítéssel különítve el a többi területtől. A szobrok arccal a katolikus templom felé tekint. (Mikor 1969-ben megépült a Járási Tanács székháza, hát mit ne mondjak. két szeghalmi bronzhősünk fe…háttal fordult az új hatalom prominens vezetői felé…) A szobrot végül 1927 kora nyarán avatták fel, úgy ahogyan ez lenni szokott. A kormányzót helyettesítő József főherceg és slepjének tömege (országgyűlési képviselők, személyi titkárok, meg egyebek), kiket a hivatalból kirendelt alispán meleg szavakkal üdvözölt (persze ő is hozta a saját ismerőseit). Ezután a szolgabíró úron volt a köszöntés sora. Mindezekre a monológokra a főherceg meleg és „keresetlen” szavakkal válaszolt. Az avatás ténylegesen ezt követően bonyolódott a levente zenekar szűnni nem akaró muzsikája mellett. Az ünnepség végén a hagyományokhoz híven Koppányi Kálmán lépett a méltósága elé és fogadalmat tett a község nevében, hogy örökre vigyázzák az emlékművet. Hát, főjegyző úr, kérem, ez sem mindig sikeredett. Elébb 1949-ben Rákosi pajtás, hű követői távolították el a szobrot, később pedig Nátor bátyám idejében a gombócos kőkorlát és láncai tűntek el az átlagember számára nyomtalanul. Ugyan kinek kellettek? Most végre ismét kőgombócos lánckorlát veszi körbe a két szeghalmi atyafi alakját, alattuk a háromszáznegyvenkét nevet tartalmazó táblákat. Már a háború kitörésekor említettem, hogy Szeghalom plusz egy fővel adózott a világégésnek, Karakas István a Zenta cirkáló fűtőjével. Bár, már jeleztem/-tük az illetékes fórumon, hogy ő lemaradt az emlékfalról, az ígéretet kaptunk, hogy mikor „megújul” az emlékmű, az ő neve is felkerül a talapzat táblájára. A bronz alakok nagy-renováláson, tisztításon is átestek, de ez az egy név? Nota bene!
Még az emlékműnél toporogva. Most legfeljebb halottak napján kap némi figyelmet, de még jó hetven év előtt – a Hősök napján az ifjúság itt rendezte, vagy itt kezdte minden évben általában járási szintű atlétikai versenyeit. Persze az idősebbek akkor is már szónokoltak, Árpád fejedelemről, edzett-harcos, testvéreit felszabadító ifjúságról. S mint a példa is mutatja, hangzatos elnevezésekkel, szólamokkal még senki nem diadalmaskodott…
Kele József
